Disappeared

Hogy is kezdődött. . .

  Beverly Atkinson vagyok. Az én történetem 1996 Június 13-án, pénteken kezdődött ami valljuk be, nem egy szerencsés nap. Egy kis texasi városban nőttem fel,ahol mindenki rendkívül kedves volt és olyanok voltunk mint egy nagy család. Mindenem volt a lovaglás. 6 lovunk volt és anyukámmal rengeteg időt töltöttünk a közeli erdőben és az istállóban. Egy nyáron viszont úgy döntöttünk, hogy jó lenne kicsit kiszabadulni ebből a kis városból, ezért elterveztünk egy jó kis nyaralást San Franciscoba. Mindig is odavágytam és végre beteljesülhetett volna az álmom, de valami úgy akarta, hogy ez ne történjen meg. Sosem féltem a hosszú utaktól és igazi kalandvágyó voltam. Örülnék, ha ez most is így lenne. . .  100 km volt mindössze hátra San Francisco-ig, amikor egy másodperc megváltoztatta az életemet. Egy kamionnal ütköztünk. Anyukám kisebb sérülésekkel, törésekkel megúszta, de apukámat elvesztettem. Azt hinnétek én még élek, de ebbe már én magam sem vagyok biztos. A baleset után bevittek egy kórházba, de másra nem emlékszem.  Másnap visszarepültünk, de az elkövetkező 24 óra után mintha semmivé vált volna az életem. Amikor megérkeztünk, meglátogatott volna minket a nagypapám és a nagymamám. Más rokonomat nem is ismerem sajnos. De amikor végre újra láthattam volna őket, az úton egy autó balesetben meghaltak, amikor felénk tartottak. Mondanom sem kell, milyen gyász borult a családra. Sosem láttam még anyukámat annyira kiborulva. Inni kezdett de egy hét után összeszedte magát hiszen 6 éves voltam és az iskolát is el kellett kezdenem. Nála jobbat nem is kívánhatnék. Ő  a legerősebb nő, akit valaha megismertem. Nem mintha sok barátom lenne. . .

Hétfő reggel elmentünk a beiratkozásra. Életem második legszörnyűbb élménye volt a baleset után. Anyukám bemondta az adataimat, majd az igazgatónő megkérdte őt, hogy legközelebb hozzon el magával. Anyukám és én is értetlenül álltunk ott. Hiába mondta, hogy ott állok mellette,  a helyi pszichológushoz való beutaláson kívül semmit nem kapott, sőt őrültnek nézték és elküldték. Én csak sírtam. Nem tudtam felfogni, de borzasztó érzés volt. Anyukám elhatározta, hogy otthon fog nevelni és tanítani. Az életem innentől kezdve megváltozott. Mintha nem is ebben az univerzumban élnék. Senki sem látott és nem is hallott. Összetörtem és összezavarodtam. Nehéz volt elviselni, de hosszú idő után beletörődtem, de ha belegondolok abba, hogy anyukámat egyszer elvesztem. . . Tényleg csak egy kísértet leszek ebben a világban.

Az évek teltek, és én teljesen elszigetelődtem. Nem tudtam elképzelni mi történt velem. Az internetes elérhetőségeimet megszüntettem, és próbáltam a tanulásra összpontosítani, ha esetleg csak egy rossz, véget nemérő álom lenne ez az egész.  A tinédzser éveim nagyon nehéz volt átvészelni, de sikerült. Sosem kaphatom már vissza tudom, és ez bánt a legjobban. Se barátaim nincsenek és ha ez így fog menni családom sem lesz.

Most 20 éves vagyok és pár hónapja költöztünk anyukámmal New Jersey-be, egy nyugodt kis környékre. Sokat gondolkodtunk, mégis miért lettem olyan amilyen. Mi történt a balesetben? Egyáltalán miért lát anyukám és mások miért nem? Már úgy érzem ezen teljesen feleslegesen gondolkodom. Igazából van ennek jó oldala is, de mindent megtennék, hogy visszakapjam a régi életemet. Talán majd egyszer. Vagy legalább az okát tudnám ennek az egésznek. . . Miért pont én?