Disappeared

Egy majdnem átlagos napom

Mivel nem dolgozom és iskolába sem járok, nyilván sokkal szabadabb az életem, de azért rendesen tanulok. Nem adom fel az álmom. Nagyon szeretnék rendőr lenni és ezt valahogyan el is fogom érni.

Mint mindig ma is 8 óra körül keltem és első utam a mosdóba vezetett. Belenéztem a tükörbe és mindig azon gondolkozom, mégis mit rontottam el ennyire? Vámpír nem vagyok, hiszen látom nagy barna kócos sörényem és zöld szemem, mely kivillan alóla. Félszellem sem, de akkor mi?  Miután lement a reggeli rituálé, nekiláttam a reggelimnek. Az évek során főzni is megtanultam, aminek viszont nagyon örülök. Bár erre bőven volt időm úgy gondolom. . . Az omlettem után fogat mostam és felöltöztem. Gyönyörű tavaszi idő volt és ilyenkor mindig le szoktam menni sétálni a parkba. 

Csendes és nyugodt volt a park, de mást nem is vártam hétfő reggel. Leültem a legközelebbi elfogadható állapotban levő padra és olvasni kezdtem. Imádom a krimiket és most is egy Agatha Christie könyvet olvastam. Ő a krimik koronázatlan királynője.

1 óra után viszont felálltam arról a csodás padról amit már csak az isten lehelete tartott össze, és sétálni indultam. A gondolataim ilyenkor nagyon elkalandoznak. Megszűnik körülöttem a világ. Ilyenkor jó tudni, hogy semmi sem szakíthat félbe, hiszem félszellem vagy mit tudom én mi vagyok, de ezért minden átmegy rajtam. Ez a mondat furábban hangzik, hogy így kimondtam, de hogyan lehetne ezt megfogalmazni másképp? Na mindegy igazából csak gyönyörködtem a tájban és próbáltam megfeledkezni erről az egészről. Már majdnem sikerült is amikor. . .  Olyan dolog történt, ami 14 év után először. Azt éreztem, hogy valaki nekem jött. Megfordultam és megvallva az igazat, egy igencsak attraktív fiatalember ölébe pottyantam. Fura volt a helyzet. Bocsánatot kért majd megkérdezte a nevemet. Esküszöm ilyet még csak a filmekben láttam, szóval próbáltam összeszedni magam és kicsikarni magamból legalább a keresztnevem. Szörnyen kínos volt. Én a neve előtt legszívesebben azt a kérdést tettem volna fel először, hogy mégis hogy a fenébe látsz? Nyilván őrültnek nézett volna és otthagyott volna, ezért elkezdtem vele beszélgetni és elindultunk sétálni. Ezennel megvan az első barátom. Randell Wade.

 -Itt laksz a közelben? -kérdezte érdeklődve, én meg elgondolkoztam, hogy ez normális-e? A végén még megkeres és elrabol, de nem akartam túl introvertált lenni pont mint aki az elmúlt 14 évét az anyjával töltötte, szóval válaszoltam.

-Igen. És te?

-Én is. Ezek szerint közel lakunk egymáshoz. Mióta laksz itt? Még nem láttalak erre.

-Csak két hónapja. Ezért nem láthattál még. -vagy mert szimplán láthatatlan vagyok, de én se láttalak még szépfiú. 

-És tetszik a város?

-Nagyon, de még nem volt túl sok időm arra, hogy felfedezzem.

-Én szívesen körbevezetlek egyszer, de ha akarod én most is ráérek.

-Nekem nemsokára mennem kell, de majd szívesen elmegyek veled. -Jézusom ez most randira hívott?

-Rendben. Szombaton ráérsz?

-Igen.

-Itt a telefonszámom, majd hívj fel. Addig is szia, de remélem még találkozunk.

-Én is. -Ekkor egy olyan huncut kis kacsintást villantott felém, hogy azt hittem ott helyben elolvadok. 

Elindultam hazafelé. Nem tudtam elhinni. Ez mi volt? Randira hívtak. Igazi randira és nem álmodtam. Egész úton csipkedtem magamat, hátha felébredek, de nem történt semmi csak lila kis foltok jelentek meg a kezemen. Ahogy hazaértem első dolgom az volt, hogy felhívjam anyámat. Ő sem tudta elhinni. Azt hitte meghibbantam, de megmutattam a fiú számát és írtam is neki. Azonnal válaszolt. Elképesztő. Felfoghatatlan volt az egész. Talán ő lesz a kulcs az úthoz, hogy megfejtsem azt a rejtélyt, amit 14 éve rejteget a sors?