Disappeared

A könyv. . .

Másnap reggel már fittebben keltem és elmentem futni, mert csodálatos volt az idő, majd hazatértem, vettem egy zuhanyt és avokádó krémes, rozsos kiflit ettem reggelire a fogadásomhoz híven. Ezután bevonultam a szobámba, hogy szemügyre vegyem a könyvet. Régi volt és poros, szóval nem igazán tűnt érdekesnek, amíg ki nem nyitottam. Egy kép esett ki belőle, amit félreraktam, de amikor közelebbről megnéztem. . . Kihagyott egy ütemet a szívverésem. Egy fotó volt egy kislányról. Rólam. Újszülött voltam a képen és ez a kép benne van anyukám albumjában is. Nem akartam anyukámat egyből elkezdeni hívogatni, mert lehet nem értené, vagy ha igen akkor sem tudná elmagyarázni a munkahelyén, de ez a kép csak a kezdet volt. Amikor elkezdtem olvasni, azt hittem összeesek a könyvvel a kezemben. Ezt a kamionsofőr írta, egy bizonyos Jason Aston. Már az is ijesztő volt, ahogyan elkezdte: ,,Ezt a könyvet életem legfontosabb emberének szánom, a lányomnak, akit születése óta keresek és remélem ezt egyszer átnyújthatom neki és elmondhatom neki mennyire szeretem." Ettől teljesen kikészültem. Ezen kívül egy oldalt sikerült még írnia valami titokról, melyet el kell mondania. Itt vége szakad. Már nem fejezhette be. . .  Lehet én lennék akinek szánta? Milyen titok? Ez mekkora véletlen. . . Lehet nem véletlenül történt a baleset.

Pár órával később már tűkön ülve vártam, hogy beszámoljak anyukámnak és magyarázatot kérjek. Nem hittem a szememnek. Erről tudnia kell valamit. Egy idegen férfinél nem véletlenül van a gyerekkori fotóm. És mégis milyen titok? Lehet anya is tud erről valamit? Az nem lehet. Vagy mégis?

Ahogy betoppant az ajtón egyből nem akartam letámadni, de látta, hogy ideges vagyok. Kitálaltam. Nem nagyon akart beszélni, de úgy érezte ez magyarázatot követel. Én is úgy vélem, hogy ez a könyv hagy néhány kivetnivalót maga után.

-Mondd el könyörgöm. Mi az amit ennyi ideje titkolsz?

-Tudod, sosem gondoltam, hogy ennek köze lehet az egészhez, de akkor sem értem teljesen.

-Hallgatlak. -Próbáltam kevésbé idegesnek tűnni, de nem jött össze.

-Sok dolog történt velem születésed előtt. Meggondolatlan voltam. Volt egy barátom, akinek nevét szerintem már tudod, és nagyon szerettük egymást. 20 évesen viszont teherbe estem. Összetörtem. El akartam hagyni és csúnyán össze is vesztünk, mert rossz társaságba keveredett és nem éreztem úgy, hogy jó apa lenne. Emlékszem mindig azt mondta, hogy meg fogom bánni, ha elhagyom. Kérte, hogy legalább egy képet küldjek majd. Úgy éreztem ennyit megérdemel. Látom már megtaláltad. Azután találkoztam apáddal és ő volt a nagy Ő. Nála jobbat nem kívánhattam volna. De a sors elvette tőlem. És nem is akárhogyan.

-Nem gondolod, hogy el kellett volna mondanod, hogy nem is ismerem és most már nem is ismerhetem meg az édesapám? -Sírva fakadtam. 

-Kérlek ne haragudj. Tudom, hogy fáj, de akkor sem értem ez hogy történhetett. 

-Én sem, de most idő kell. Hagyj magamra. 

-Kérlek ne haragudj. -Már anyukámnál is eltört a mécses, de nem hiszem el, hogy ezt tette.

-Hagyj magamra. -Anyukám csendesen kivonult a szobámból és magamra hagyott. Egy pillanat alatt megváltozott minden. Az érzés, amikor valakit apaként hívtál és aztán kiderül, hogy még csak nem is Ő volt az. A balesetben elvesztettem őket. Egyiküket sem láthatom többé. Ez a baleset nem véletlen volt, de az okát meg kell keresnem. Százszor elolvastam azt a pár mondatot, amit az igazi apám hagyott rám. Legalább a könyv ott van most, ahol Ő tudni akarta. Talán egyszer megismerhetem. Már ha van élet a halál után. Bár nem tudom én halott vagyok-e, vagy csak egy rossz álom. . . Belül viszont teljesen összetörtem. Elhatároztam, hogy holnap még egyszer átnézem az autót, de mindenek előtt ezt irgalmatlan tempóban leírtam Randellnek, aki ugyan csak összezavarodott. Ő se tudta elhinni, pedig igaz, de azt kívánom bár ne lenne az. . .