Felejthetsz, de visszatérek

Felejthetetlen

Már két év telt el, mióta Kimberly eltűnt. Őt, és az apját sem értem el telefonon. Az iskolának se volt híre róla, senki nem tudott semmit. Naphosszakat bámultam az ajtót, bíztam, hittem benne, hogy belép rajta.
Mára már feladtam, már-már szinte el is felejtettem, de még néha felélénkül az emléke.

Monoton volt minden napom.

Monoton, és magányos. Nem barátkoztam senkivel, mondjuk más se nagyon erőlködött, hogy beszélgessünk. Egyedül teltek az ebédszüneteim, egyedül tanultam, és egyedül szenvedtem végig az órákat, miközben az ablakon bámultam kifele. Csak én, és a táj.

Hétfői nap volt talán szeptember 12-ét írhattunk, osztályfőnökink volt, mint első óra. Bejött Mr. Sthol, és barátságosan ránkmosolygott.

- Jó reggelt, 11. b!

- Jó reggelt, tanár úr! - dörmögte az egész osztály unottan.

- Egy új osztálytársat tisztelhetünk magunk között. A neve Olivia Still.

- Biztos ő az ott hátul - mutatott rám Terrence - Ő eddig tuti nem volt itt!

- Barom! Kilencedik óta az osztálytársad vagyok! - vetettem oda dühösen, mire az osztály nevetésbe tört ki, a srác meg csak vállat vont, majd sértődötten visszafordult Mr. Sthol felé.

- Gyerekek, elég legyen - mondta zavartan - Úgy látszik még nem érkezett meg... - mire kimondta már kivágódott az ajtó, és egy piros-barnás hajú, ziháló lány jelent meg. Fekete kalapja volt, bordó ujjatlan felsőt viselt, amelyet fekete rövid bőrdzsekivel és fekete csőfarmerrel párosított, végeztül lábára fekete bokacsízma került. Nagyon csinos volt.

- Elnézést a késésért, tanár úr - mondta felegyenesedve, levegő után kapkodva. Mikor helyre jött a légzése, az osztály felé fordult. Kikerekedett szemmel bámultam ismerős arcát.

- Kimberly....- suttogtam magam elé, elképedve.

- Jó reggelt Olivia. Kérlek mutatkozz be nekünk.

- Sziasztok, Olivia vagyok, de nyugodtan hívjatok csak Olive-nak. Hát, nem rég költöztünk ide, nagynénémmel, Lilian-el Eldalandből.

- Köszönjük Olivia. Köszöntünk az osztályunkban, remélem hamar barátokra találsz. Ülj Tiffany mellé - mutatott a mellettem lévő helyre. Én továbbra is elkerekedett szemmel bámultam, az éppen felém igyekvő, mosolygó lányt - Segítsetek beilleszkedni neki - szólt megint az osztálynak - Valaki majd körbevezet - mondta vidáman a tanár, majd a mellettem ülő bólintott.
Megállás nélkül Oliviát néztem, akinek feltűnt ez a cselekvésem. Kérdőn pillantott rám. Én csak zavartan pislogtam, ő meg elmosolyodott.

- Ne haragudj, cs-csak emlékeztetsz valakire... - mondtam lehajtott fejjel, mire ő zavartan bólintott, és egy biztató mosolyt imitált. Érdekes év lesz, érzem előre...

Kicsöngetést követően, sietve legyalogoltam a lépcsőn, azonban egy megborzongatóan ismerős érintés tartott vissza.

- Szóval... Nincs, kedved körbevezetni? - kérdezte Olive, és láttam rajta, hogy zavarban volt.

- Hát... Izé, de... Persze. - válaszoltam félénken. Bizonytalanul elindultam, ő pedig mellettem lépkedett. Elindultunk a büfé és a mosdók felé, majd következtek a szobák.

- Olive, melyik a te szobád?

- A/13.

- Ó, hát akkor, szobatársak is leszünk. - nevettem el magam halványan.

- Gondolom akire emlékeztetlek, ő volt a szobatársad, igaz? - érdeklődött lehajtott fejjel.

- I-igen... - dadogtam szomorúan. - Hát... Igazából ő volt 8 éves korom óta a legjobb barátnőm - itt elcsuklott a hangom, majd nagy levegőtt vettem, és vázlatosan fejeztem be - Együtt voltunk mindig. Egy suliba jártunk, természetesen itt is. El se tudtam nélküle képzelni az étletem. De két évvel ezelőtt... Szóval...szóval eltűnt. Nem hallottam utána már semmit se róla - eddig senkinek sem meséltem ezekről - Pont ugyan olyan az arcod, mint az öve - mosolyogtam rá, szomorúságomat leplezve.

Olivia csak elszomorodottan bólintott, és lehajtott fejjel kullogtunk tovább, majd hirtelen felszólalt.

- Erre jöttem én, aki rá emlékeztet. Sajnálom - mondta őszintén. Én csak rá mosolyogtam, hisz nem tehet róla. Ő is elmosolyodott, majd szobánk elé érve, beszáguldottunk az egyszerű, fehér ajtón. Segítettem neki kipakolni és berendezkedni.

Talán ez valami jel, hogy felkéne hívni egy pszichiátert. Lehetetlen, hogy Ő Kimberly legyen, valahogy mégis mintha valami fura alteregója lenne, mintha új eselyt adott volna az élet, esélyt a helyrehozásra.
Minden esetre, próbáltam leplezni zavarodottságomat.