Felejthetsz, de visszatérek

Választalan

- Mesélj magadról te is. Nem tudok a neveden kívűl semmi mást... és ez, aggasztó.

- Igazából nem sok mesélnivalóm akad, a szüleim meghaltak és nagynénémmel ide költöztünk. Így kerültem ide, ebbe az iskolába - rántott vállat szemrebbenés nélkül.

- Ennyi? - kérdeztem továbbra is kíváncsian, kicsit elkomorodottan.

- Ennyi - vágta rá nyersen - most viszont siessünk - állt fel gyors mozdulatokkal, de én a keze után kapva visszahúztam magam mellé, majd a szemébe néztem. A kezét továbbra se engedtem el, a szívverésem felgyorsult, hirtelen beugrottak az emlékek, Kimberly, a fűzfa és...
A csók.
Nyeltem egy nagyot, annak reményébe, hogy lecsúszik a torkomban lévő gombóc, és azzal együtt a sírhatnékom is felszívódik, de nem így lett. Bámultam a gyönyörű szempárba, az vissza nézett rám és szinte lyukat ütött a lelkembe, olyan áthatóan hatolt belém. Ezekben a pillanatokban köpni-nyelni nem tudtam, még az is kiment a fejemből, amit eredetileg mondani akartam. Arca mégis rezdületlen, nyers és érzelmek nélküli volt, mint egy látszólag lelketlen, elveszett és magányos galamb, aki mindig csak egy kisebb helyen körbe-körbe repül és nem érezheti magát szabadnak.

Keze puha volt, azonban tartása elég laza. Minden egyes arcvonása egyre jobban éreztette  Kimberly hiányát az életemből.
Talán csak beleképzelem...
Közelebb hajoltam, egyre részletesebben vizsgáltam, bökte a csőröm ez az egézs, azonban kizökkentett az, hogy kezét hirtelen kihúzta a fogásomból. Összezavarodott voltam, nem tudtam pontosan miért is kell így feleleveníteni, ami elmúlt. Nem tudom, érzelmi és észben való megborulásom vetítette rá Kim minden sajátosságát, talán ez az egész egy sima megborulás, talán kezdek megőrülni. Megráztam a fejem, remélve, hogy szétesett darabjaim egymásra találnak, és újra egyesülnek.

- Minden oké? - nézett rám kicsit megijedve Kimb...azaz Olivia.

- Persze - válaszoltam mereven magam elé nézve. Nem volt túl meggyőző, pedig próbálkoztam.

- Figyelj - vett egy mély levegőt - talán nem kéne sok időt együtt töltenünk, aranyos vagy hogy körbevezettél, majd este találkozunk itt.

- Ta-találkozunk? - pirultam el.

- Mibel egy szobába vagyunk - vágott értetlen pofát.

- Igen - bólintottam bizonytalanul - igen.

- Szóval a lényeg, hogy mondtad ezt a Kimikot vagy kit...

- Kimberly - vágtam félbe mondandóját - A neve Kimberly.

- Igen - forgatta a szemét - Szóval említetted Kimberlyt - hangsúlyozta ki a nevet - Látom, hogy nem vagy jó passzba, nem igazán vidít fel téged az emléke - nyelt egyet - És ha tényleg,  komolyan hasonlítok rá, akkor jobb ha nem töltünk el sok időt közösen. Nem akarlak elszomorítani, majd ha kicsit összeszeded magad és nem fogsz ilyen - harapdálta alsó ajkát, látszott, keresi a szavakat - szóval ilyen, komor - fújta ki a levegőt - vagyis nem leszel ilyen komor és szomorú, akkor tudod, hogy itt vagyok.

- Ki vagy te, hogy megmondd mit érzek! - förmedtem rá - amúgy is kinek kellesz. Vannsk nekem barátaim - motyogtam - minek nekem még egy - sütöttem le a szemem.

- Szuper - bólintott kicsit sértetten - Akkor majd találkozunk - azzal kisétált a szobából.
Kicsit bűntudatom volt, hogy így beszéltem vele.
Hirtelen kinyílt az ajtó, visszajött. Pár másodpercig nézett, majd elindult a túloldalamra

- Itt hagytam a pulcsim - jelentette ki magabiztosan, azután megint az ajtóhoz sétált és emelt fővel mormogott egy Sziát és kisétált az ajtón megint, becsukva maga után azt.
Megráztam a fejem újra, de most inkább picit dühösen, mintsem zavartan.
Ez volt aztán az első benyomás Tiff.
Sóhajtottam egy nagyot, végül én is kimentem a hálóból, gondoltam eliszkolok büfébe, venni egy kávét és valami ennivalót.
A folyosón, ahogy végig haladtam, az arra eső ablakokon leskelődve csodáltam a gyönyörű őszkezdeti tájat. Mindig is nagyra tartottam az ékes, derék fákat. Azt a levelet, amit tavaszi és nyári időszakban nevelget, azt amit emellett a levelek  és a fa is megél, aminek tanúja lehet, azt az ősz kezdetével leveti magáról, minden tavasszal mintha új életet kezdene. Erre vágytam én is. Mármint nem levelekre,  hanem egy új életre. Túl lépni mindenen, túl tenni magam a fájdalmon, Kimberlyn és minden máson, és egyszerűen újrakezdeni az elpocsékolt időt, az önsajnálatra fordított perceket.

Az ablakok elfogytak, beléptem a büfé ajtaján, összedobva magamnak a kávém, elemeltem 2 olyan kis csomagos cukrot és egy apró dobozos tejszínt, kiválasztottam a számomra legszimpatikusabb peksüteményt, ami egy sajtos croissan volt, majd sietve a pénztárhoz léptem, kifizettem és rohantam is egy asztalhoz, mielőtt bárki elfoglalná azokat, bár erre nem sok esély volt.

A kávém kortyolgatva elgondolkodtam.
Talán igaza van Olivenak. Túl kéne tennem magam.
A legjobb ha most erre gyúrok, mindenkinek jobb lesz így.
Kimberlynek is...