Álmomba már láttalak...

1.fejezet

Brooklyn

A lemenő nap sugarai mindig megnyugtattak.

Most, hogy kicsaptak az iskolából, és ezzel elvesztettem az egyetlen álmom, hogy színésznő legyek, szükségem volt egy kis időre, amit egyedül töltök. Végig akartam gondolni, mihez kezdek. Elmondtam már az apámnak, aki egyedül nevel engem és a húgomat, de igazán mindig úgy éreztem, hogy nem akarja nekem ezt a szakmát. Sosem mondta ki, de egyfolytában azt hajtotta, hogy pincérnek kéne lennem, és az aláírását is hamisítottam, mikor ide jelentkeztem. Ahelyett, hogy kiakadt volna, vállat vont, így azt gondoltam egész életemben, hogy bármit megtehetek. Számos ügyem volt a rendőrségen, lopással, csalással és mindennel, amivel csak egy kis pénzt vagy ételt tudtam vinni a házhoz. Az anyám elhagyott, amikor a húgom megszületett, és amióta csak az eszemet tudom, ebben a kis ócska faházban tengetem a napjaimat Carson Cityben. Az apám festőként dolgozik, és amelyik képét csak lehet, eladja. Minden reggel, amikor piac volt, suli előtt ki kellett mennem a városba árulni a képeit. Soha nem kerestem többet két dollárnál. Amikor üres kézzel mentem, az apám kiakadt, és újra festeni kezdett. Egész nap azt csinálta, megállás nélkül mindent, ami csak eszébe jutott. A húgom, Nancy mindig beteg, és én minden tőlem telhetőt megteszek érte, amit csak tudok, hiszen csak ő és az apám van nekem. A barátaimmal sem fogok többet találkozni, ez a kirúgás most tényleg nem jött jól nekem. Új iskolába kell jelentkeznem, de azt még nem tudom, hogy hová. Ott tartok néha, hogy nem is megyek inkább iskolába, inkább itthon maradok és segítek az apámnak, hogy minél több képet el tudjunk adni. Se a festésből, se a lopásból nem lehet megélni, és valamiből vennem kell Nancynak gyógyszert. Betöltöttem a tizenhatot még a múlt nyáron, így dolgozni is elmehetnék, de sehová nem vennének fel egy befejezetlen középiskolával, még érettségim sincsen.

 Ahogy a házunkhoz értem, megpillantottam Astort, a fekete macskánkat. Őt nem igazán lehet ölbe venni, mert nagyon vad, de ő az egyetlen állatom. Már elég rég óta nálunk van, egyszer ide csapódott hozzánk, és azóta velünk él. A szobámban alszik, lent az ágyam mellett. Akárhányszor próbáltam, nem jött oda mellém az ágyba, így egy idő után ráhagytam.

- Astor! - Megsimítottam a fejét, ő pedig nyávogott egyet. - Gyere, adok neked valami ételt, ha találok!

Astor leugrott a kinti faasztalról, és boldogan utánam szaladt. Becsuktam magunk mögött az ajtót, és leraktam a dzsekimet. A házban a szokásos festék illat terjengett.

- Apa? - kiáltottam be. - Itt vagy?

Nem jött válasz.

Nancy a konyhában írta a leckéjét, és mikor meglátott, mosolyogva köszönt. - Brooklyn! - ugrott fel. - Azt hittem már nem is jössz haza. Figyelj, tudnál nekem segíteni? Annyira vártalak! És olyan éhes vagyok. Azt hittem hozol valamit!

- Na, álljunk meg egy szóra! - tettem csípőre a kezem. - Először is, miben segítsek?

- A házimban! - tornázta fel magát a magas, régi és kopott székre. - Ha megcsinálod nekem, én is segítek neked, megígérem! - A szemei vidáman csillogtak. Jó volt végre egészségesen látni. Az egész telünk arról szólt, hogy őt ápoltam. Az apámat nem érdekli Nancy, így csak én virrasztottam az ágya mellett, ha beteg volt.

- Elmosogatsz, kiviszed a szemetet, megeteted Astort, segítesz eladni a képeket és feltakarítasz a házban? - néztem rá kérdőn, figyelve a reakcióját.

- Hát... - A lelkesedése elmúlt, és csalódottan az asztalra nézett.

- Jólvan, csak vicceltem, na! - Összeborzoltam sötétbarna haját, és kézen fogtam. - Ráér még az a házi! Gyere, keresek valamit a hűtőben.