Álmomba már láttalak...

2. fejezet

Greta

A menzán ülve hallgattam egy újabb pletykát, miszerint Liz, a pom-pom lányok csapatkapitánya már másodjára próbál öngyilkos lenni. Az ok egész egyszerű és butaság egyben: nem jött össze vele a baseball csapat egyik tagja, Markus. Hihetetlen, hogy mindezért ennyire kiborult. Ha már valami nem úgy van, ahogy azt a királynő akarja, akkor rögtön hisztizni kell és elhordani a másikat mindennek. A csokimat ettem éppen desszert gyanánt, miközben a sulirádióból Jason Derulo új száma szólt. Az ebédlőben ilyenkor zajlik az élet; mindenki a saját kis klikkjében eszeget és beszélget. Én éppenséggel a középső, legnagyobb asztalnál foglaltam helyet. A „menő" asztalnál. Ez egy vicces sztori, hogy hogyan kerültem én ide. Na jó, nem is. A bátyám a baseball csapat egyik játékosa, és, mint jó testvér, az első napomon ideültetett hozzá, nehogy rossz társaságba kerüljek. Nem mintha ez valami tökéletes lenne, de nem panaszkodom, hisz már több mint 2 éve én is ismertebb vagyok a suli számára. Én, Greta Moon, Daniel Moon kishuga, az okos és szép lány. Így ismernek. Persze én nem tartom magam szépnek. Ki gondolta volna amúgy? Mindene megvan, népszerű, majdnem kitűnő tanuló, mégsincs megelégedve magával. Mindig kell egy kis hiba a dologba. De ez van. Inkább folytassuk azt a gondolatmenetet, hogy Jason-nek le lett vágva a haja. És nagyon is jól néz ki. Nem is tudom elh....

- Greta. Gretaa! - szólongatott Mandy, a „legjobb barátnőm".

- Igen? - fordultam felé és összegyűrtem a csokis papírt.

- Akkor benne vagy? Jössz te is délután? - kérdezte Annie.

- Hova? - néztem értetlenül rájuk.

- Hova, hova? Hát moziba! Ennyire figyelsz? - akadt ki Mandy, majd közelebb hajolt hozzám, bizalmasra véve a formát. - Biztosan Jason új frizurája vonta el a figyelmed, igaz? - kacsintott. Én meg mint egy ovis, elpirultam, tudtára adva, hogy telibe talált a feltételezése. Viszont mosolyogva fogadta a reakciómat.

- Bocsi srácok, ma nem jó - biggyesztettem le a számat.

- Na miért? Megint Dan-nek kell segítened a matekban? - röhögtek össze a fiúk Max poénján.

- Hé, akkor tényleg segített! - falazott
megint az én szeretett bátyuskám.

- Persze, mi meg hülyék vagyunk - forgatta meg a szemét Jason. Ez fájt tőle. Most miért nem hiszi el, hogy így volt? Talán mégsem a tökéletes pasi, csak sokat képzeltem bele. Erre majd otthon visszatérünk. De most találjunk ki gyorsan egy okot, amiért nem megyek el. Nem mondhatom meg az igazat, hogy nincs kedvem velük lenni. Már most is elég, kell egy kis pihenő nekem is. Addig is Leilanaval vagyok. Végignéztem a társaságom és mindenki fürkésző tekintettel vizslatott. Valamit mondanom kellett!

- Srácok, tényleg sajnálom, de el kell vinnem a kutyám az állatorvoshoz. Megígérem, hogy legközelebb megyek! - tettem a szívemre a kezem. És igen ennél átláthatóbb érvet ki nem tudtam volna találni... Gratulálok Greta, jár a keksz. Dan-re pillantottam, aki a tekintetével azt sugallta, hogy ezt most egyedül kell megoldanom.

- Van kutyád? - meredt rám Emily. Oh, hogy ezt nem tudják. Igaz Leilana nem éppen kutya, de nem köthettem az orrukra, hogy van egy farkasom!

- Ahha - mondtam a lehető legmeggyőzőbben. És letámadtak. Igen, úgy gondolom ez a legmegfelelőbb szó rá. Megkérdezték hogy néz ki, milyen fajtájú, hogy hívják. A név kivételével az összes hazugság volt amit ott összehordtam. De legalább elértem a célom, nem megyek velük moziba. Viszont legközelebb tényleg megyek! Otthon fel is írom a noteszembe.
Miután végeztünk az ebéddel, a suli épületet elhagyva elköszöntem a csapattól, és hazafelé vettem az irányt. Na de, hogy jutok én haza? Danny elment, vagyis a kocsit elvitte... Gyalog csak nem fogok elindulni, hisz a város széléig az egész durva lenne, és el is fáradnék... Meg este lenne mire hazaérek. Rápillantottam az új fekete bőrszíjas órámra, ami délután három óra 13 percet mutatott. A legközelebbi busz pedig csak négykor jön. Szuper. Körbenéztem a majdnem kihalt parkolóban, hátha találok valakit, akit megkérhetek, hogy hazadobjon. Voltak ismerős arcok, de nem voltam velük annyira jóban, hogy megkérjem, hogy „Hé haver, lécci dobj már haza!". VÁRJUNK CSAK! AZ OTT NEM?! NA NEEEE!!!! NEM LEHET! NEM HISZEM EL! Leesett állal bámultam a srácot, aki a kocsijának dőlve nyomkodta a telefonját. Kicsit se feltűnően szuggeráltam, hátha felnéz és észrevesz. Felnézett. BINGO! Mint egy őrült elkezdtem integetni, mire ő szélesen elmosolyodott. Az elmaradhatatlan fekete napszemüvegét levette, így már láthattam sötétbarna íriszeit. Oh, ha most nem aléltam el, akkor már nem is fogok! Eltolta magát a kocsitól és egyenesen felém tartott. Én is elindultam fele, hogy csökkentsem a köztünk lévő távolságot. Csak úgy megjegyzem, hogy a srác nem a pasim. De jó lenne, ha az lenne. Viszont van egy kis bibi. Ő nem a lányok iránt érdeklődik. Most lelőttem a poént, hoppá...