Álmomba már láttalak...

Prológus

A kiválasztottak

Az álmok országában nagy káosz uralkodott aznap.

A nagy teremben nyüzsgés folyt. Mindenki azonnal tudni szerette volna, mihez fognak most kezdeni. A rémálmokat őrző hadsereg végtelen haragot érzett az itt lakó emberek iránt, és nagy háborút tervezett.

Az idő hideg volt és az eső hetek óta zuhogott. Az emberek megbetegedtek, az állatok elbújtak. Érezték, ők is, hogy csapás fogja érni  szeretett országukat. Az rókák már két hete nem jöttek ki a lyukaikból, az őzek bujdostak, a madarak már nem daloltak minden reggel az emberek házai mellett. Az égen baljósló felhők közeledtek, rég ez ment. Nem volt segítség, ezt a lakók is jól tudták, azonban nem beszéltek róla. Ők mindig boldog és életszerető nép voltak, nem adhatták fel. A királynő tartotta bennük mindennap a lelket. Egyetlen gond volt: a királynő, aki ilyen régóta segíti országát valószínűleg az elkövetkezendő egy évben biztosan életét veszti. Öreg volt, de mindig vidám és kedves. Jó volt a szegényekhez, ebben az országban nem volt olyan szó, hogy bánat és az ég világon senki nem vesztette hitét vagy reményét.

A királynő, - hívjuk nevén, Margaret - csöndes volt ezen a napon. Tudatában volt azzal, hogy valószínűleg nem sokáig lesz már halandó. Ekkor hozta a lehető legnagyszerűbb döntést. Túl sok problémát hallott mostanában a katonáktól. A Rémálmok Birodalmában a harcos sereg új uralkodót választott. Sheila fiatal és okos, gyönyörű zöld szemei vannak, fekete haja derékig ér, ám a látszat néha csal: gonosz és önző, de nagyon csalfa és rafinált.

- Nem fogunk nyerni - szólalt meg rekedtes hangon Margaret az ablakon át bámulva az ítéletidőt. Egyre gyengébb volt. Még tudott állni, azonban ha sok ideig fizikai munkát végzett a feje fájni kezdett, sőt, volt, amikor elájult és napokig az ágyat nyomta. Az ülés volt neki a legjobb.

Az egyik kicsi tündér odarepült hozzá, és a karfára helyezte súlyát.

- Ugyan, királynő! - legyintett, és vékony, játékos hangján hadarva folytatta. - Maga mindig olyan pozitív, nem hagyhatja cserben az országunkat, hiszen imádják magát!

A királynő rekedten felnevetett, és a népére gondolt. - Igazad van. Pandóra, kérlek, hoznál nekem egy kis vizet?

Pandóra még csak nem is válaszolt, apró szárnyaival a konyháig repült, és a szakácsok feje körött körzött, miközben őket hajkurászta.

Eközben az egyik szolga - Margaret legfőbb bizalmasa - meghozta az uralkodónak címzett levelet. A levél szürke volt, pókhálós és tiszta por. Szurokkal készítették a koponya alakú nyomdát. Mindenki tudta volna, honnan jött a vészjós levél. Margaret nem foglalkozott a levéllel, csak lerakta a párkányra, és egy könnycsepp gördült le ráncos arcán.

- Ne szomorkodjon, Úrnő - simogatta meg óvatosan a királynő vállát George, a szolgáló. - Minden rendbe fog jönni.

- Csak az jár a fejembe, hogy ha meghalok - szipogott - itt hagyom a népet.

- Ugyan, ilyenre ne is gondoljon! - A szolgáló pontosan tudta, hogy a királynőnek igaza van. - Nem fog, soha nem fog!

- Ne beszélj szamárságokat, George - mondta nyugodtan Margaret, és elővette selyemből készült zsebkendőjét. - Ebben az országban minden lehetséges, minden, de az ember élete itt is véges. Ha valaki meghal, többé nem támad fel, sajnálatos módon ezen nem tudok változtatni. Ebben az idősíkban az emberek elzártan és jó kedvűen élnek: itt az ember csak végelgyengülésben hal meg, esetleg baleset miatt. A rossz emberek nem ők. Viszont megfogják majd tapasztalni a való élet szörnyűségeit ők is, ha a rémálom őrzői ide jönnek és... - A királynő már majdnem zokogott, nem beszélt tovább, de George tudta, mire gondolt Margaret. Ugyan ő nem volt gondolat olvasó, olyan jól ismerte az Álmok országának vezetőjét, mint senki más ezen a világon.

- A való élet... - ismételte meg George sejtelmesen űrnőjének szavait. - Hiszen maga is onnan jött, Felség.

- Ott hagytam az alkoholista férjem... Azt hitték, eltűntem - törölte a könnyeit reszkető kézzel. A kezei a szomorúságtól és az öregség miatt sem voltak már a régiek. - Stanford nem kereste fel a közös gyermekünket, Henryt. El sem köszöntem tőlük...

- Henry nem tudna segíteni neked? És az ottani élet... A való élet orvosai is csodákra képesek, nem? - találgatott George, azonban fogalma sem volt milyen lehet a való világban. - Odamehetnél, és...

Ekkor Pandóra megérkezett a pohár vízzel. - Ne haragudjon, kérem, királynőm! - hajolt meg a levegőben a tündér. - A szakácsok annyira elfoglaltak, főzik a vacsorát, ám a gyümölcsök és zöldségek rohadtak és feketék! - mesélte beleéléssel, és George szemébe pillantott, aki a fejét rázta rosszallóan. Ha tudott volna, megüzente volna fejbe Pandórának, hogy ezt ne most, hiszen az uralkodó így is nagyon szomorú.

- Ó, elnézést... - hebegte Pandóra. - Nem is jártatom a számat, megyek és segítek megteríteni a vacsorához, ma vendégül jön az egyik felettes, hátha mond valami jó hírt, azt hiszem, a múltkor...

- Ne fecsegj annyit, Pandóra - tette mutatóujját a szájára George. - Most nincs rá szükség, inkább menj, segédkezz tényleg a vacsora előkészítésében! - hessegette el kezével a cserfes tündért.

Pandóra felszegett fejjel kireppent a résnyire nyitott ajtón, és eltűnt George szeme elől. - Ostoba tündér - mérgelődött magában. - Nem ért ő még semmit.

A királynő lassan felállt, és az ágyához indult. - Lefekszek egy kicsit - mondta reszkető ajkakkal, és szolgája rögtön odasietett, megfogta a karját, és az ágyhoz segítette. 

- Köszönöm, George - mosolygott hálásan a királynő, és betakarózott. - Kerítek majd valakit, aki a helyembe lép.

- De mégis kit? - csillant fel George szeme. - Az itteni emberek nem olyan bölcsek és éleslátásúak, mint maga. - Így tényleg veszíteni fogunk, ráadásul egy ember sem olyan erős, mint a királynő. Legalább kettő, esetleg három ember kéne az ország irányítására.

- Tegyenek helyembe egy felettest, aki élelmes és frappáns. A búcsúlevelemet pedig kérem adják át a tanácsnak - dörzsölte meg forró homlokát Margaret, és az ablak felé fordította fejét.

- Az nem lehet, úrnő! - erősködött tovább George. - Henry? Esetleg valaki... bárki, aki magához tartozik? A hagyomány ugyanaz kell, hogy maradjon! Családból kell választania.

- Henry - nevetett fel lenézően a királynő. - Henry magának való és buta ember. A családját is alig volt képes fenntartani, nemhogy egy egész országot. Viszont! - nyíltak tágra Margaret fekete, bogárszerű szemei, és felült az ágyban. - Henry lánya... Henrynek van egy lánya, arról tudok! - magyarázta izgatottan az úrnő. - De egyedül ő kevés lesz...

- De hát akkor hogyan adjuk tudtára, hogy itt az ideje belépni? - kérdezte komoly hangnemben George, és aggodalmasan nézett rá órájára. - Nincs sok időnk.

- Varázslattal - vágta rá tapasztaltan Margaret, és rögtön az erdei, faházban élő Varázslóra gondolt.

- Mindent elfogok intézni, Felség - hajolt meg George. - Most pedig, távozok.

- Rendben - bólintott rá Margaret, és elejtett egy félmosolyt, majd a távolodó bizalmasát követte szemével, amíg az kiment.

Nehezen merült álomba ezen a napon. Csak az ő unokáján és a varázslaton törte a fejét. Néha ellentmondásokba keveredett, de bízott abban, hogy ez lesz a legjobb döntés. Ő már nem mehet vissza a való életbe, és valahogy ide kell hívnia Henry lányát. Ő az egyetlen remény.