Álmomba már láttalak...

3. fejezet

Brooklyn

Az első napom az iskolában nem ígérkezett túl nyugodtnak. Körülbelül 30 percre lakok gyalog az új iskolámtól. Hetek teltek el, mióta kirúgtak, és ezalatt az idő alatt sikerült megtalálnom ezt az iskolát a főút mellett, mindezt Lina segítségével. Így egy órával hamarabb fel kell kelnem, hogy elsétáljak és időben odaérjek, ami persze nem baj, mert így legalább van időm mindenre, és este is jobban alszok. Sosem jelentett nekem nagy gondot a felkelés, annál inkább nem Nancynak.Ma reggel ő ébresztett fel. Úgy fél öt lehetett, amikor felkeltem, és rendet tettem a szobába, majd elkészítettem a reggelit nekem és a húgomnak. Apa reggel tovább aludt egy órával, ezért nem kellett vele találkoznom. Egy puszit nyomtam Nancy homlokára, és a lelkére kötöttem, hogy nagyon vigyázzon az iskolába menet, mert én már nem tudom elkísérni, hiszen más irányba kell indulnom. Kicsit aggódtam érte, így is mindig beteg, nehogy valami baj érje. Olyan kis naiv még... Mi lesz, ha elrabolják? Mostanában sokat hallani erről. Annyira féltettem, hogy utána szaladtam, kézen fogtam, és elkísértem egy darabig, majd szinte futottam vissza. Így legalább a forgalmas részeken átvezettem.

Az emberek a városban már korán reggel nyüzsögtek, nagy volt a forgalom, piac is volt ma. Gondoltam apa biztosan kimegy pár képével. Annyira sajnálom, hogy nem tudok neki segíteni, de én egyáltalán nem vagyok tehetséges a festészetben. Kiskoromban mindig azt kívántam, bár az a különleges képességem lenne, hogy úgy festek, mint a művészek. Úgy hittem, akkor minden képünket megvennék, amiket eladhatnánk sok pénzért, és apa végre egyszer az életben büszke lenne rám, hogy a lánya végett lettünk híresek és gazdagok. De ez sosem történhet meg.

Nem izgultam, még akkor sem, amikor beléptem az iskola ajtaján. Ahogy betettem a lábam, ezer tekintet szegeződött rám. Ahogy végig mentem a szürke kővel kirakott folyosón, utánam fordultak, és "új lánynak" neveztek minden oldalról. A húszas terem. Ez az én osztályomé. Csengetéskor mindenki bejött a terembe, és elfoglalta a helyét. Bemutatkoztam, persze nem mondtam el mindent, nehogy megjegyezzék és az jusson eszükbe rólam, hogy már majdnem az utcán lakok. Én sosem voltam jó tanuló, magasról tettem a tanulásra, és a viselkedésem is "felháborító" volt. Az osztály kedves volt: üdvözöltek, az szünetekbe kérdésekkel bombáztak, még nevettem is velük! Pedig még csak ma voltam új. Elkápráztatott a többiek élete... Az egyik lány azt mondta, járjak valahová, hogy megismerjek mindenkit. Nem tűnt rossz ötletnek, ezért elmentünk vele - Miával - megnézni a röplabda meccset. Imádom ezt a játékot, ezért gondoltam megkérdezem, csatlakozhatnék-e.

A tanár megengedte. Elfoglaltam a helyem a pályán, és játszani kezdtünk. Éppen másra figyeltem, mikor a mellettem álló fiút eltalálta a labda, egyenesen a fején.

Erősen felszisszent. - A francba.

- Hé, jól vagy? - kérdeztem, és a fiúra pillantottam. Egyik kezével a szemét fogta a másikkal pedig a labda után kapálózott. Felvettem a labdát, majd szerváltam.

- Persze, éppen az előbb vágott fejbe a magasról egy labda - magyarázta.

- Mentőt azért ne hívjunk? - mosolyodtam el.

- Nagyon vicces, új lány - jegyezte meg.

- Brooklyn - mutatkoztam be, majd kezet fogtunk.

- Thomas vagyok.

A játék sokáig tartott és fárasztó volt. A tanárnő azt mondta, ügyesen játszom, ezért eljárhatok az edzésre. Még soha, senki nem volt velem ilyen kedves, mint ma, a diákok és a röplabda edző. Úgy éreztem, tartozok valahová, ahol elismernek, és ez mindennél boldogabbá tett. A végén átöltöztem, és a cuccomért indultam. Nem gondoltam, hogy Thomas megkedvelt, sokat beszélgettünk a játék közben,  sosem hittem volna, hogy megvár az iskola előtt.