Egy gimis lány naplója ( Átírás alatt )

1. Bejegyzés - Kezdetek

Ma megint szembesültem azzal a ténnyel, hogy vannak olyan barátok, akikre nem mindig számíthatok. Hiába állsz mellettük, ha bajban vannak, ők mindig cserben hagynak. Sokszor megtanultam már, hogy egyedül csak a naplómban bízhatok. Ugyanis mindig akadt egy-két ember, akivel miután összebarátkoztunk, és elmeséltem legféltettebb titkom, már, másnap mástól hallottam vissza. Számomra a naplóm a legjobb barátom, mely tömérdek titkok őrzője, talán olyan titkoké is, amire még csak nem is gondolnál...

Az osztályunk a szokásos módon a kocsiknál ácsorgott. A megszokott módon a padhoz sétáltam majd, leültem és olvasni kezdtem. Most éppenséggel a Szent Johanna Gimit olvasom még mindig, de eddig nagyon tetszik! J
- Szia, beszélhetnénk? - ült le mellém Panni, aki egykor még a legjobb barátnőim közé tartozott. Mára azonban már ez a viszony teljesen megromlott. Mostanában nem is szoktunk, társalogni egymással, egyszerűen csak áttekintünk a másikon, mintha valami láthatatlan lény lenne. Meg persze, nála természetes dolog az, hogy elpletykálja mások titkait, köztük az enyémet is. Ami azért elég rosszul esik. Hiszen én régen teljes mértékben megbíztam benne és nagyon fáj, hogy így viselkedik velem. Most már nem is tartozom a barátai közé, kereset másokat helyettem... Mondjuk most már én is kihúztam a barátság listámról, azok után, amit tett. Még most is alig hiszem el, hogy képes volt elmondani annak a srácnak (aki nekem nagyon bejön ♥) hogy nekem tetszik.
- Nekünk nincs miről beszélgetni. - mondtam morcosan és indulni készültem, ugyanis semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy itt előadja nekem a hattyú halálát, hogy már pedig ő nem mondott senkinek semmit! Még is, micsoda véletlen, hogy az a fiú épp tőlem kérdezte meg, hogy tényleg igaz-e, hogy nekem tetszik. Persze akkor nem mondhattam neki azt, hogy: Igen! Teljes mértékben igaz, ugyanis én halálosan szerelmes vagyok beléd!!! Csak egy csöppet lett volna égő, ha ezt felelem. Így hát kénytelen voltam letagadni és azt mondani, hogy az egész csak pletyka. L
- Lilla, várj! – kiáltotta. - Miért, haragszol rám ennyire? - Elkerekedett szemekkel néztem rá. Hihetetlen, hogy még most is, hogy megjátssza magát.
- Hogy, még is miért?! Azért mert, képes voltál elmondani Márknak, hogy nekem tetszik, és ezt semmiképpen sem tudom elfelejteni. Tudod, egy igaz barát nem tesz ilyet, jóban-rosszban melletted áll, nem hagy cserben és nem fecsegi ki a titkaidat. Sok idő kellett, hogy rájöjjek, hogy te nem vagy igaz barát, sőt még barátomnak se mondanálak. – válaszoltam. Majd felálltam és könnyes szemmel az osztálytermünk felé igyekeztem. Nem érdekelt se Panni flegma tekintete, se Bia meg Dia beszólása, hogy „nézd már Bia, ott van a kis stréber!" Meg „ja, látom, nézd már, hogy néz ki!" Típusú beszólásaik. Csak szaladtam fel a lépcsőn, egészen a termünkig. Reméltem, hogy senki sem lesz a helyiségben és így nyugodtan firkálgathatok a naplóba és kisírhatom magam. De nagy meglepetésemre az utolsó padban egy lány ült, akit még sosem láttam. Biztosan eltévesztette a termet, gondoltam.
- Szia, te a 9/A osztály tanulója vagy? – kérdezte az ismeretlen lány.
- Igen. Eltévesztetted az osztálytermet? – kérdeztem, majd letöröltem a krokodilkönnyeimet.
- Nem, csak éppenséggel még új vagyok itt és nem igazán tudom, hogy jó teremben járok-e. Tudnál esetleg segíteni?
- Jó helyen jársz. Üdvözöllek a 9/A osztálytermében! Én Lilla vagyok. – nyújtottam a kezem.
- Az én nevem Zita. – ragadta meg a kezem, a szemüveges lány. Titkon reméltem, hogy egy igaz barátot ismertem meg, nem pedig egy hazug, árulót. Bár egyáltalán nem tűnt, olyannak.
- Találkoztál már a többiekkel?
- Még nem.
- Akkor addig örülj, míg nem látod őket!
- Miért, ne tán olyan borzalmas osztály lennétek? – válaszolt nevetve. De valahogy ezen nem tudtam nevetni, mert utáltam ebbe az osztályba járni. Egy igaz barátot sem leltem, kiben bizalmamat lelném, és titkaimat elmondani vélném. De ez a nap valahogy más volt, mint a többi. Talán azért, mert egy társat véltem látni.
- Tudod, elég sok nem kívánatos személy van az osztályban, akik valljuk be nem a legkedvesebbek.
- Már van egy barátom, szóval már olyan rossz sorsom nem lehet. Egyébként nem baj, ha melléd ülök? – ült le a mellettem lévő padba. Aminek borzasztóan örültem, ugyanis, sohasem szokott mellettem ülni senki. Valószínűleg azért mert senki sem vágyik a társaságomra.
- Nem dehogy, úgy se szokott mellettem senki se ülni. Legalább lesz kivel szórakoznom órán. Úgyis Marika nénivel, a rajz tanárral lesz óránk és rajta elég sokat lehet röhögni. – és elkezdtem mesélni, hogy miket szokott Marika néni csinálni órákon és, hogy az osztállyal teljesen hülyére vesszük. J Egészen addig regéltem, míg be nem csengettek és a rajztanár be nem támolygott a terembe.
- Jó reggelt gyerekek! – jött be az ajtón.
- Jóóóó naapoot kííííívááánook! – köszöntöttük a tanárt, a szokásos módon elnyújtott köszönési formával. J
- Marika néninek jelentem az osztály létszáma 11, ja nem 12 jött egy új tanuló. – jelentette unottan a hetes. Na igen, hát hetesnek lenni a világ legborzalmasabb dolga. Szivacsot mosni, táblát törölni, és persze az egyik legnehezebb feladat: az osztály fegyelmezése, ami még a tanároknak sem megy, nemhogy nekünk. J Azt hinné az ember, hogy a mi osztályunkkal könnyebb, mert mi kevesen vagyunk, ám mi vagyunk az iskola egyik legrosszabb osztálya. Persze hírnevünk is van a tanáriban. Mindig rólunk pletykálnak a vének. J A rajzóra szokásosan nyüzsgéssel, beszélgetéssel, nevetgéléssel telt, egészen addig, amíg a tanár ki nem jelentette, hogy leosztályozza az előző órai munkát, amit mára kellett befejezni. Szépen ment sorban, mindenkinek firkantott valami jegyet a lapjára. Majd megállt előttünk, pontosabban Zita előtt.
- Kislányom neked hol a rajzod? – mondta zsörtölődve Marika néni. Látszott rajta, hogy nincs valami jó kedve, ami azt jelentette, hogy hamarosan tombolni fog.
- Tudja, tanárnő én még új vagyok az osztályban és csak ma jöttem. Nem tudtam, hogy rajzot kellett készíteni...
- Nem hallok semmit kislányom! Beszélj már hangosabban!
- Én még új vagyok és...
- Na, jó elég volt! Fiúk, most már hallgassatok el, már elegem van belőletek! Még azt sem értem, amit a kisasszony mond. – ordította. A dühtől már-már vörös fejjel.
- Hát Marika néni, ilyen nincs! – szólt be a tanárnak, elég szemtelenül Balázs. Bár be kell vallani, hogy jót röhögtem rajta, Zita is csak mosolygott, a barom osztálytársunkon.
- Rendben kisfiam! Add ide az ellenőrződ! – üvöltött a hárpia.
- Nincs ellenőrzöm otthon hagytam. – felelte Balázs a szokásos módon. Persze a tájékoztatója ott lapult a táskája alján. De esze ágában sem volt azt elővenni.
- Jó, akkor írd be az ellenőrződbe, hogy nem volt rajz órán ellenőrzőm! – Na, erre mindenki szakadt a röhögéstől egyedül, csak Marika néni állt értetlenül. Egyszerűen, nem értette min röhögünk. Hol a fiúk fele, hol felénk kapta a fejét, meglepő és szigorú tekinteteivel. Majd miután csendre bírta az osztályt, vissza jött Zitához, hogy számon kérje a rajzát illetően.
- Nekem nincsen rajzom, mert én még csak ma csatlakoztam az osztályhoz és nem tudtam, hogy kellett csendéletet készíteni. – válaszolt Zita, ám a tanárnő tekintetéből ítélve nem valami, jó dolog lesz ennek a következménye.
- Nem érdekelnek Kislányom a kifogásaid. Azonnal beírom egyest a naplóba. – mondta mérgesen Marika néni. És tényleg bekörmölte az egyest szegény Zitának. Úgy sajnáltam szegényt. De felvidítás képen megígértem neki, hogy a suliból menet eszünk egy fagyit. J Ám még előtte 1 földrajzóra, 2 németóra és 1 testnevelés óra várt ránk. L