Egy gimis lány naplója ( Átírás alatt )

4. Bejegyzés - Ádám emlékére

Megismerni és elbúcsúzni. Ez a két szó minden egyes ember számára más-más értelmet nyer. Minden egyes percre és pillanatra teljes mértékben emlékszem. Még magam előtt látom vigyorgó arcodat, ahogy mosolyra húzod az ajkad és hangosan felnevetsz, majd egyszer csak jön egy szellő, azt hiszem a halál és magával ragad. A foglyává válsz és karmai közül soha nem vélsz szabadul, így tehát kosárlabda tehetséged szemem elé többé már tárul. Többé már nem játszhatok veled, nem beszélhetek veled és soha többé nem láthatom örökös víg kedélyű mosolyod. De ha egyszer olyan öreg leszek, hogy a halálnak a keze közé veszek, megpillanthatlak téged, ugyanis a lelkem egyé vált véled.

Mindig is szerettem Ádámot, igaz nem ismertem olyan közelről, de fontos személy volt az életemben. És habár a halál elragadta, én még emlékét mindig a szívem mélyén őrzöm, hisz aki igazán fontos számunkra örökre velünk marad a szívünk mélyén. Ezt a bejegyzést kimondottan neked írom Ádám, valószínűleg már nem fogod elolvasni de,

Mindig is szerettelek Ádám, igaz nem ismertelek olyan közelről, de fontos személy voltál az életemben. Mikor veled voltam, úgy éreztem, mintha vissza mentem volna az időben... a gyermekkoromba. Számomra olyan voltál, mint egy nem létező kistestvér, akit még rendszeresen pátyolgatni kell, hogy szép naggyá cseperedjen. A barátságod számomra felejthetetlen. Sohasem feledem el a közös perceket, melyeket együtt töltöttünk, a titkokat, melyeket nekem meséltél és természetesen örök emlék marad számomra a "titkos" búvóhelyünk, mely a kórház kertjének rejtett, eldugott raktárjában volt. Mindig örömmel emlékszem vissza az itt történt beszélgetésekre. Emlékszem a percekre, amikor Márkról áradoztam, vagy éppenséggel a te barátnődről Izáról beszélgettünk. Még számomra az sem merült feledésbe, mikor a raktárban található kacatokból várat építettünk, melyet Ádli várnak neveztünk el. Néha napján még felidézem borzasztóan fárasztó vicceidet, melyekkel mindig engem nyaggattál. Talán még vissza tudok egy párat idézni:

1. Melyik az a kanál, amely a legbátrabb? A merőkanál.

Emlékszem mikor ezt először hallottam tőled épp kosaraztunk, és én éppenséggel dobtam a labdát a palánkra, mikor elsütötted ezt a viccet, és én olyannyira figyeltem-e vicc hallatán, hogy a kosárpalánkról visszapattanó labda nem a kezembe esett, hanem fejen talált. Még most is érzem a púpnak a nyomát. De látod, ez legalább azt jelenti, hogy figyeltem rád! ;)

2. - Mi az: Öreg emberek ugrálnak le
a hídról, lábukon gumikötéllel?
- Bácsijumping.

Erre is tisztán emlékszem. Ezt akkor mesélted, mikor teljesen kiakadtam, hogy Márk nem válaszolt az üzeneteimre, mire te mondtad, hogy felvidítasz egy kis, mókás viccel. Bevallom őszintén nagy sikere volt, ugyanis teljes mértékben elfelejtettem búbánatom e vicc hallatán és rögtön jó kedvem lett! Ezért még mindig hálás vagyok, hogy abban a pillanatban is képes voltál jó kedvre deríteni!

3. Egy szőke nő helikopterpilóta akar lenni, sokat gyakorol, és eljön a vizsga ideje. Egyedül kell felszállnia helikopterrel, az oktató pedig rádión ellenőrzi. Ahogy felmegy 500 méter magasságba, jelenti, hogy minden rendben van. Aztán 800 méterről megint jelentkezik. Az oktató utasítja, hogy emelkedjen tovább 1000 méterig. A szőke fel is emeli a gépet, egy darabig szépen repül, majd egyszer csak hirtelen leáll a motor és a helikopter néhány száz méterre az oktatótól lezuhan.
Odafut a férfi, kihúzza a roncsból a nőt:
- Mi történt?
- Nem tudom. Ahogy egyre feljebb emelkedtem, elkezdtem fázni. 1000 méternél úgy gondoltam, hogy kikapcsolom azt a nagy ventilátort, hogy ne legyen olyan hideg. A többire nem emlékszem.

Ez a vicc mindközül a legkedvesebb számomra, ugyanis ezt a megismerésünkkor mesélted, és azonnal mosolyt csalt az arcomra, hisz ezen a viccen, szerintem mindenki röhögne. Egyszerűen imádom a szőkenős vicceket, olyan jókat lehet nevetni a szerencsétlenségükön. Szóval sikerült ismét megnevettetned! J

Valószínűleg ezt a levelet már nem fogod elolvasni, de remélem egyszer majd, ott fent, a mennyországban a kezed közé akad ez a kusza betűkkel írt papiros és mosolyt csal az arcodra. Az igazat megvallva nem számítottam rá, hogy ilyen hirtelen itt hagysz engem, és valóban váratlanul ért, amikor a fülemhez jutott a hír, hogy a halál elrabolt... Így hát úgy gondoltam kiszabadulásodra indulok, méghozzá úgy, hogy ezt a kis levelet, melyben költeményeimre lelhetsz, átadom néked, és ígérem, ha elolvasod, biztosan visszatér-e örömforrás beléd, hogy ismét velem lehetsz szíved mélyén. Mert akit igazán szeretünk, az örökre velünk marad... itt bent... a szívünk mélyén...

Lilla