Destiny

3. Fejezet ~ A (végső) búcsú

"A búcsú nagyon fontos. Különösen azoknak, akik maradnak."

Ma lesz a temetés, a végső búcsú. Nem akarom. Volt rá egy hetem ezért már elfogadtam a tényt, hogy meghalt a legjobb barátom, de, ha eltemetik és a föld alá kerül az már olyan végleges lesz. És a búcsú nagyon nehéz főleg, ha tudjuk, hogy végleges. Ha igazán ragaszkodok valakihez, azt nehéz elengedni, még akkor is, ha tudom, hogy rövid időre szól és hamarosan látjuk egymást. De ez az elválás most más lesz, mint a többi, mert ez most örökké fog tartani. Emlékszem, ilyen szempontból a nyári szüneteket se szerettem. Mindig hosszúnak tűnt az idő amit David nélkül kellett töltenem. Nagyon sokszor úgy alakult, hogy ők elutaztak és mikor hazaértek és találkozhattunk volna, akkor meg mi utaztunk el. Persze sokszor volt olyan is, hogy együtt töltöttük a nyár egy kis részét.

***

Nagyon meleg volt. Az év utolsó napján az egész osztály a teremben ült és a faliórát nézte. Voltak akik az órával együtt suttogták: Tik-tak! Tik-Tak! Az osztályfőnököt rendkívül bosszantotta a figyelmetlenségünk, ő ugyanis már a következő év megpróbáltatásairól beszélt. Remek! Nincs is annál jobb, mint a nagy forróságban azt hallgatni, hogy jövőre még jobban kell tanulnunk, mert három év múlva érettségizünk. Igazából én semmire se figyletem, nekem az járt a fejembe, hogy Davidék ma két hétre elutaznak. Mi pedig rögtön utánna két hétre. Most egy hónapig nem látjuk egymást. Ez borzalmas!
Hirtelen mindenki mérgesen beszélni kezdett. Felkaptam a fejem és Davidre néztem. Valószínűleg ő a terveivel volt elfoglalva (még mindig az időgépen dolgozik), mert értetlenül néztünk össze.
Körbe néztem a terembe, hogy megtudjam a közfelháborodás okát. Mindenki bosszúsan nézte az órát.
- Ezt nem hiszem el! - hangzott több szájból is.
- Azt hittem, ilyen csak a filmekben van. - mondta valaki más.
- Ugye attól még kicsöngetnek? - kérdezte valaki rémülten. Az óra ugyanis egy percel a kicsengetés előtt megállt.
Mindenki feszült figyelemmel fülelt, de amikor megszólalt a megváltást jelentő csengő egyszerre ugrottunk fel örömünkbe. Túl éltük az első évünket! Kimentünk a suli elé és láttuk, hogy Davidet a szülei már várják, hogy indulhassanak Franciaországba. Megtudtam, hogy a nagyszülei ott laknak és őket látogatják meg minden évben.
A barátomhoz fordultam mert tudtam, most jött el a búcsú ideje. Először nem is tudtam, hogy mit csináljak, végül rá néztem és megszólaltam.
- Hiányozni foksz. - mondtam.
- Te is nekem. - ölelt meg - Nemsokára találkozunk.
- Igen, már csak röpke egy hónap. - mosolyogtam rá szomorúan.
- De nézd a jó oldalát, utánna az egész nyáriszünetben együtt lehetünk. - tudtam, hogy igaza van és azt is, hogy mennie kell - És utánna az iskolában is az úgy összesen 11 hónap, majdnem egy év.
- Najó, menny mielőtt sok lesz belőled! - löktem meg finoman.
- Oké! Szia! - hátrafordult és elment. Végig néztem ahogy beszáll a kocsiba és ahogy a kocsi elindul. Amikor elhaladtak mellettem Mr. és Mrs. Carter integetett, David pedig egy lapott nyomott az ablaknak amin a következő állt: "Már csak 30 nap!"
Mosolyogva megcsóváltam a fejem. Hát, igen David mindig jobb volt a búcsúzkodásban, mint én.
Minden nyáriszünet nagyából így telt, először mindketten elutaztunk a családainkkal, a nyár többi részét pedig együtt töltöttük.

***

Szép lassan készülődtem, valamiért, úgy éreztem, ha később készülök el, akkor nem késem le a temetést, hanem később kezdődik el. Hosszú vörös hajamat leengedve hagytam. Egy fekete ruhát vettem fel, emlékszem egyszer ebben voltam amikor David megdícsért, mert csinos voltam.
Igazából már öt perce készen voltam, csak nem akartam lemenni, helyette egy közös képünket néztem. Ez a kép olyankor készült, amikor nem is tudtunk róla, hogy fotóznak. A képen éppen mosolyogva néztem, ahogy David elmélyülten magyaráz valamit az időgépéről. Szerettem ezt a képet. Úgy hallgatnám még, ahogy lelkesen beszámol nekem a legújabb fejleményekről, de már nem tehetem.
Hirtelen anya nyitott be a szobámba.
- Des elfogunk késni, ha nem... Te már elkészültél? Miért nem jöttél már le, hogy indulhassunk? - kérdezte.
- El elkészültem, de fel nem. - mondtam könnyes szemmel.
- Kicsim, tudom, hogy nehéz, de elkell búcsúznod tőle. - mondta anyu és megölelt.
- Rendben, indulhatunk. - indultam el lefelé.
Már itthonról is látszottak ez eső felhők, de amikor kiértünk a temetőbe mégjobban beborúlt. Nem volt olyan hideg, de azért magamra vettem egy kabátot. Ahogy látom sokan össze gyültünk. Itt voltak David szülei, nagyszülei (még Franciaországból is), Lisaék, néhányan a tanári karból (itt volt az osztályfőnökünk, a tudósklub vezető tanára, ahova David járt), a mi családunk és még egypáran.
Figyeltem, ahogy a koporsót óvatosan a gödörbe helyezik, majd betemetik. El se tudtam képzelni, hogy valaki fekszik benne, az én barátom. De a neve ott állt a sírkövön:

David Carter
élt: 1999-2017
"Hiába ültetünk sírodra virágot,
eltemettünk ide egy egész világot."

Nemsokára a temetés véget ért. Engem nagyon megviselt, még egy óráig nem tudtam abbahagyni a sírást. Este hallottam, ahogy anyu elmesélte apunak, amit Mrs. Carter hallott, a rendőrség lezárta a nyomozást. Baleset történt és a tettest tanuk és bizonyítékok nélkül nem lehet megtalálni.

4. Fejezet:

Egy csapat lány állt egy fa alatt, beszélgettek, nevedgéltek és néha oda-oda pillantottak a mellettük kosarazó fiúkra. Velem szemben ült néhány kocka, akiket csak a telefonjuk érdekelt. Arréb foglaltak helyet páran könyvel a kezükben, ők az iskola jó tanulói. Voltak olyanok is akik csendben rajzolgattak, a művész lelkek. Igen, mindenki tartozott valahová, csak én nem.