Destiny

8. Fejezet ~ Düh

"A düh egy olyan érzés, amit azok éreznek, akiknek számít valami."

Miután Lucas elment segítettem anyának elmosogatni. Egy ideig csendben mosogattun, de aztán anya megszólalt.
- Lucas igazán kedves fiú! - momdta.
- Igen az. - válaszoltam, de nem igazán tudtam mire akar ezzel kilyukadni. Selytésem volt, de nagyon reméltem, hogy nem ugyanarra gondolunk.
- Eddig még sose meséltél róla. - nézett  rám.
- Még sose kérdeztél róla. - vágtam vissza.
- Ez igaz, mióta vagytok jóba? - kérdezte anya.
- Nemrégóta. - feleltem.
- Nem is mondtad, hogy van egy új barátod. - a hangja enyhén sértettnek tűnt, mert nem avattam be valamibe.
- Lucas inkább csak ismerős. - mondtam egy kis idő után.
- Nekem nem úgy tünt mintha csak ismerősök lennétek, inkább jó barátok. - közölte.
Na most erre mit mondjak? Nem mondhatom el neki, hogy szerintem nincs fiú és lány között barátság, mert akkor rákérdez a Daviddel kapcsolatos érzéseimre. Arról pedig nem akarok mesélni. Inkább ráhagytam a témát és másról kezdtem el vele beszélni. Ez bevált, legalábbis nem beszéltünk róla többet.

Péntek. Imádtam a pénteket, régen Daviddal mindig elmentünk valahová. Sétáltunk, beszélgettünk, sütiztünk vagy megnéztünk egy filmet. Azóta a bizonyos nap óta a péntek délutánjaimat otthon töltöttem, egyedül.
Reggel bejött a terembe az osztályfőnököm, mert velem szeretne beszélni.
Amikor beléptünk a tanári üres volt. Mrs. Morgan hellyel kínált. Amint helyet foglaltam belekezdett a mondanivalójába.
- Tegnap mesélte Mr. Parker, hogy szeretne csatlakozni a tudós klubhoz. - mondta.
- Igen, ez így van. - bólintottam.
- Szabad megtudnom, hogy miért? - kérdezte.
- Mert érdekel. - válaszoltam. A teljes igazság csak rám tartozott, majd ha megtudom ki a felelős a legjobb barátom haláláért, akkor majd mást is beavatok.
- Most? - értetlenkedett.
- Nem majd jövő héten fog, de úgy döntöttem már most is csatlakozom. - vágtam rá.
- Ne szemtelenkedjen velem Ms. Roberts! - figyelmeztetett Mrs. Morgan.
- Akkor ne kérdezgessen tőlem hülyeségeket! - álltam ki magam mellett.
- Csak segíteni akarok. - enyhült meg a hangja.
- Miben? - kérdeztem türelmetlenül.
- Mr. Carter elveszt... - kezdte, de én közbeszóltam.
- Már Mr. Parkernek is mondtam, hogy tisztában vagyok vele, hogy attól még, hogy én elmegyek attól még David nem lesz ott. Tudom! Felfogtam! Beletörődtem! Remélem maga és Mr. Parker is felfogta. - felálltam és becsaptam magam után a tanári ajtaját.
A délelőtt hátra lévő részében eléggé mérges voltam. A nap végén még a szekrényem se akart kinyílni, ezért elkezdtem püfölni. Ütöttem amilyen erősen csak bírtam, így kiadva magamból a feszültséget.
- Mit vétett ellened az a szerencsétlen szekrény? - állt meg mellettem Lucas.
- Nem akar kinyílni. - válaszoltam.
- Álj hátréb. Mi a kódod? - kérdezte.
- Nem fogom megadni neked a kódomat! - tiltakoztam.
- Szép! Ennyi idő után, a sok együtt töltött kaland után! - háborodott fel. - Jó! - emelte fel a mutatóujját - Utánna lecserélheted.
- Jó. - sóhajtottam - 1-2-3-4-5.
- Miért nem lepődöm meg ezen. - fordult a szekrényem felé Lucas és tíz másodperc múlva kinyitotta a szekrényemet.
- Ezt, hogy csináltad? - lepődtem meg.
- Egy helyes kód csodákra képes! A többi maradjon az én tirkom. - kacsintott rám.
- Rendben. - egyeztem bele nagyvonalúan.
- Igazából már egy ideje nézlek és az jutott az eszembe, hogy nem lennék veled kettesben egy sötét sikátorban. - mondt Lucas. - Félelmetes voltál.
- Bocsi nem akartalak megilyeszteni! - momdtam.
- Nem baj, legalább megtudtam, hogy nem érdemes téged feldühiteni. - mosolygott.
- Igen, tényleg nem érdemes. - helyeseltem.
- Amúgy kire akadtál ki? - érdeklődött kedvesen.
- Elegem lett abból, hogy megakarják mondani azt, hogy mit csináljak. - válaszoltam.
- Ki akarja megmondani? - kérdezte.
- Ki nem? - kérdeztem vissza - De ezt inkább hanyagoljuk.
- Rendben, de ha beszélni akarsz róla én bármikor meg tudom adni egy pszichológus számát. - mondta Lucas erőltetett komolysággal.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá.
- Ugyan, semmiség! - legyintett. -  De most mennem kell edzésre, szia! - köszönt el.
Egyedül indultam haza és a gondolataim elkalandoztam, mint mindig, ha egyedül vagyok Davidre. Be se kell hunynom a szememet, mert így is szinte magam előtt látom ahogy sétál mellettem. Beszélgetünk, nevetgélünk és nem gondolunk semmi rosszra. Aztán nála leszünk vagy nálam és beszámol a legújabb fejleményekről. Elmélyülten magyaráz, néha eltüri a szemébe lógó barna tincseket, de aztán újra folytatja a magyarázatot a kezével mutogatva, hátha jobban megértem. Én pedig mindig helyeslően bólintok, mintha érteném. Igen az az "izé" jó lesz ott a 'hogyishívják" mellett. Nem szerintem se fogja az a "valami" akadályozni a működést. De szerintem David is mindig tisztában volt vele, hogy a negyedének a felét se értem. Kis szünet után együtt megírjuk a házifeladatokat, ha valamit nem értek ő elmagyarázza. Aztán vacsizunk és vagy ő vagy én hazamegyünk, alszunk és másnap újra találkozunk.
De ez már sose lesz így. Pedig szükségem lenne rá. Rád. Az együtt töltött időnkre, a beszélgetéseinkre, sőt még a nem létező veszekedéseinkre is.
De valakinek az útjában álltál és ő megoldotta, hogy többet ne zavard se őt se másokat. Kifogom deríteni, hogy ki tette még, ha nem is lesz olyan egyszerű. Emlékszem egyszer azt mondtad, hogy együtt minden lehetséges, de te most nem vagy itt...

9. Fejezet:

A kinti hideg miatt vastagon öltöztem fel és amikor kiléptem az ajtón megpillantottam Davidet.
- Szia! - köszöntem kedvesen.
- Ha még egy percig tovább készülödsz én ide fagyok! - vacogta. Szegény.