Doesn't matter

Glasgow gyönyörű város, persze csak akkor, ha éppen nem árnyékolják be sötét felhők az eget, s a járókelőkre nem zuhan elvétve egy-egy apró vízcsepp odafentről. A ritka napok, amikor verőfényes napsütés kísér az utcán, és langyos szellő csiklandozza a csupasz bőrödet, pajkosan meglegyintve kiengedett hajad egy tincsét... na azok a napok igazán szeretetre méltóak és megbecsülendők. Ez a mai azonban inkább a fent leírtakhoz hasonlított.

***

A lány idegességében vízálló dzsekijének cipzárját rágcsálta. Nem volt mellette senki, akivel megoszthatta volna érzelmei színes kavalkádjának akár csak egy apró részletét. Aznap egyedül vágott neki a városnak, hogy felkeresse azt, akit évek óta ismer, tisztel és legfőképpen...szeret. Kár, hogy kiszemeltje ebből mit sem sejtett, s még az is megkérdőjelezhető volt, hogy tud-e egyáltalán a lány létezéséről.
Nem, valószínűleg fogalma sem volt róla, de ezért nem lehetett hibáztatni. Ahogyan a később megtörténtekért sem. Egy idő után senki sem keresné a különlegeset a sok ember között, akik minden nap odafutnak hozzá, ha meglátják, hogy egy közös kép után elégedetten elsétáljanak.
Egyelőre azonban még nem találkoztak, s a lányt sem lehetett hibáztatni azért, mert reménykedett, vagy elhitette magával, hogy sikerülni fog neki.

Mindössze egy órát buszozott, hogy elérje a kemény magot, a központot, azon belül is azt a helyszínt, ahová Shawn Mendes feltűnését jósolták meg. Az út fáradtságos volt az izgalom és a gyomrában ülő görcs miatt, a buszokon feltűnő személyek pedig igencsak próbára tették a türelmét és állhatatosságát. Nem az a típus volt, aki jól viseli, ha idegenek veszik körül, sőt, még csak megszólalni sem nagyon tudott egy olyan ember társaságában, akit nem ismert legalább egy éve. Ezért vetette fel az édesanyja, hogy nem lenne jó ötlet felkeresnie egy hírességet, akivel értelemszerűen még nem találkozott, mert fennáll a veszélye, hogy megnémul és oda lesz az egész. A lány azonban hevesen tiltakozott, mondván ő ismeri Shawnt, hiszen minden áldott napot azzal töltött, hogy a fiú közösségi médiáit frissítgette egy új fotó reményében, illetve a különböző rajongói oldalakon szörfölt. Sok dolgot tudott az énekesről, de rengeteg kérdést tartogatott számára.
Mindenféle szituációt elképzelt a találkozásukkal kapcsolatban, a koncerttől - amire nem volt pénze - a gyorséttermeken át, egészen az utcán véletlen való összefutásig. Úgy tűnt végre valóra válik az álma.

Csendesen, különösebb feltűnés nélkül lépkedett a sétálóutcán, minden egyes arcot megvizsgálva, hátha összeakad a keresettel. Harmadik napja már, hogy az utakat rója abban a reményben, hogy sikerül elkapnia a fiút, és tud vele váltani legalább pár szót. Érezte, hogy ezúttal szerencséje lesz.

Még azelőtt felszökött a vérnyomása, mielőtt tudatosodott volna benne, hogy a távolban Shawnt látja. Biztos volt benne, hiszen ezt a hátsó felet bármikor megismerte volna. A hirtelen jött sokktól a földbe gyökereztek a lábai, amit a továbbhaladó emberek nem igazán toleráltak. A tömeg egyszerűen továbblökte, míg ő az állát keresve, könnyeit nyelve próbálta kezelni a helyzetet. Annyi évig várt arra, hogy végre egy helyen lehessen Shawn Mendessel, és most valóban megtörténne a csoda? Elmondhatja neki, hogy miért is olyan különleges ez a nap? Megölelheti? Megoszthatja vele, hogy mit érez? Túl szépnek tűnt az egész.

Mielőtt azonban gyanakodni, vagy esetleg pánikolni kezdhetett volna már oda is lökték a fiú előtt tornyosuló csapathoz.
- Hé, te! A sor végére! Menj a sor végére! - indult meg felé a gorilla méretű testőr, mire elkapta a tekintetét Shawnról, aki mintha semmit sem vett volna észre az egészből, zavartalanul csinálta tovább a képeket a sorra kerülőkkel.
A férfi közben megragadta a karját, hogy félrehúzza a ledöbbent fiatalt az útból, s most már erélyesebben figyelmeztete, hogy húzzon el onnan, és várja ki a sorát.
A tény, hogy Shawn ott állt tőle alig néhány méterre, és az, hogy senki még csak észre sem veszi mennyire meg van illetődve, hogy a fiú rá sem bagózik milyen durván kiabál vele a testőr teljesen lebénította. A következő pillanatban kapott egy lökést a sor vége felé, mire a lendülettől kénytelen volt elsétálni a közelből.

A nyakát nyújtogatva állt meg a több tucatnyi ember mögött, akik izgatottan cseverésztek. A közvetlenül előtte állók párbeszéde például a jelenleginél is jobban ledöbbentette.
- Amúgy muszáj kivárnunk ezt? Ki a franc ez egyáltalán? - kérdezte az egyik.
- Tudod, az a Shaun, aki a Treat You Better-t énekli. Kell vele egy közös kép, mindenképpen.
- Jó, de csak azért, mert sokan fogják kedvelni, ha kirakjuk instára.
A két lány felvihogott, észre sem véve, hogy a mögöttük álló a könnyeit törölgetve, gyilkos tekintettel mered rájuk. Mivel azonban tenni nem tudott ellenük semmit, muszáj volt hagynia.
Aztán várt. Az egyetlen vigaszt az nyújtotta számára, hogy láthatja Shawnt, megérintheti, belenézhet a szemeibe és beszélhet hozzá. Legalábbis így tervezte.

Tíz perc múlva még mindig ugyanolyan lelkesen a telefonjával rögzítette, hogy Shawn és közte már csak négy ember áll. A sor hihetetlenül gyorsan haladt, de a lánynak sejtése sem volt, hogy miért, hiszen olyan sok lelkes rajongót látott maga előtt! Hogy tudtak ilyen gyorsan felszívódni?
Egy percre elmélázott, miközben Shawn - ez a csodálatos fiú - vonásait figyelte, megpróbálva minden egyes vonalat, minden ráncot, minden színt elraktározni a memóriájában.
Az emberek hirtelen eltűntek előle, ő pedig szemtől szembe került Vele. Nem volt ideje felkészülni, mégis szóra nyitotta a száját, hogy egy köszönéssel kezdjen, de Shawn Mendes nem nézett rá.
Nem nézett rá.
Helyette kivette a telefont a kezéből, amin még mindig meg volt nyitva a kamera, majd karját kinyújtva a lányhoz hajolt, aki megilletődve nézett a mobilja után. Az agya lázas kattogás helyett ürességtől kongott, s egyetlen ép gondolata sem volt, még a helyzetet sem sikerült felfognia.
Shawn Mendes pedig lőtt egy fotót kettejükről, visszatette a készüléket a lány nyitott kezébe - ami még mindig ugyanúgy állt, mint amikor kivette belőle -, majd egyetlen egy lépéssel a háta mögé utasította, s a következő embernek szentelte a figyelmét.
Nem szólt hozzá, nem nézett rá, nem ért hozzá, egyedül a telefonnal alakított ki kapcsolatot, a lány pedig utánafordult, hogy visszaszivárgó józan eszének eleget téve ne hagyja elúszni a lehetőséget, ám elkésett. A testőr elé lépett, a messzi távolba mutatott, majd utasította, hogy menjen el.

Nem mozdult. Képtelen volt rá.
A férfi pedig félreértette a habozását, ezért megragadta a vállát és arrébb vezette, megbizonyosodott róla, hogy a lány nem fog elmozdulni onnan, majd visszasétált a védencéhez, aki az utolsó rajongóval is végzett. Intettek a még ott állóknak, aztán bementek a legközelebbi épületbe.
Elmentek.

Ő pedig ott állt egy fal mellett, állta, hogy néhány járókelő neki-nekiment a vállának, mert fel sem tudta fogni, hogy mi történt. Csak később enegedett fel kissé a tompa köd a fejében, mire megnyitotta a fotót, amin Shawn mosolyog, ő azonban tátott szájjal, értetlenül pillant rá.
- De... ma van a szülinapom... - mondta ki félhangosan, arra fordulva, amerre a fiú eltűnt. Aztán újra lenézett a képre, a megfoghatatlan, virtuális valóságra, ami csekély vígasztalást nyújtott.
Ez maradt neki. Egy homályos fénykép a telefonján.
Ez maradt ő. Egy névtelen, arc nélküli lány, aki senkinek sem számít.
Egy lány, akinek Glasgow utcáin forró könnyek díszítik pirosló arcát.

***

Shawn Mendest soha többé nem látta viszont.