Doesn't matter

worth it

Szeretnél visszamenni a múltba.

Azt kívánod, bárcsak előbb tudtál volna róla, még mielőtt az egész káosz bekövetkezett volna.

Szeretnéd máshogy csinálni, mert tudod, hogy elszúrtad az egészet.

A régi videókat nézed és belegondolsz, hogy milyen lett volna ha tudsz róla. Ha ott vagy vele. Ha tudod, hogy mi fog következni.
Elfog a keserű öröm, a mellkasodat szorongatja az a névtelen az érzés, ami újra és újra felmerül benned. Fojtogat.

Jól tudod, hogy már elkéstél. Jól tudod, mégis arról álmodozol, hogy időben lépsz.

Azt is tudod, hogy egy nap már nem is fogsz emlékezni rá. A fájdalmad feledésbe merül, elrejti a sok hiábavaló próbálkozás, ami felhalmozódott előtted. Már nem látod a kiutat, és szépen lassan véget vetsz neki.
Szokatlan lesz nélküle élned mindazok után.

De egyelőre csak tovább nézed azokat a régi, rossz minőségű videókat. Mosolyogsz. Nevetsz. Beszélsz. Egyedül vagy, de ez nem gátol meg abban, hogy elmondd neki az érzéseidet. Örülsz annak, hogy néhány percre elfelejtheted, hogy neki fogalma sincs róla. Semmiről.

Azok után is kitartottál mellette, hogy minden ismerősöd cserben hagyott miatta. „Túl sokat beszélsz róla. Minket nem érdekel. Szállj le a földre. Neked soha nem fog sikerülni. Add fel!” Azt mondták, legszívesebben megölnék őt, amiért ennyire a megszállottja lettél.
De te nem voltál az.
Egyszerűen szeretted.

Lassan már nem maradt senkid. A legjobb barátod kijelentette, hogy elege van belőle, nem akar róla hallani többé. Te azt mondtad neki, ez lehetetlen, mert az életed szerves részét képezi. Ő ezt nem volt képes elfogadni. Lemondott rólad.
A családod szintúgy. Nem hallgattak meg. Nem akartak meghallgatni. Ellened fordultak.

Egyedül maradtál.

Magadat hibáztattad. Túl sokat beszéltél. Túl sok érzésedet osztottad meg. Nem szabadott volna nyíltan beszélned róla. Titkolnod kellett volna.
Hogyan titkolhattad volna, ha a legújabb ismerőseidnek is azonnal bejelentették, hogy te egy megszállott vagy?
Hiába mesélted el, hogy mit érzel.

Fintorogtak.

Fújjogtak.

Ezért inkább egyedül vagy. De már tudod, hogy semmi sem számít. Csak akkor lenne mindennek értelme, ha visszamehetnél azokba az évekbe, és mellette állhatnál. Így csak egy újabb arctalan lélek vagy a mögötte álló tömegben.

Egyre gyakrabban gondolsz arra, hogy véget kellene vetned ennek. Aztán eszedbe jut, hogy ő az egyetlen, aki éltet.

Még élesen él benned az emlék, az időszak, amikor a gyásznak már régen el kellett volna tűnnie az életedből, de még mindig ott ólálkodott körülötted. Érezted a sötétséget a lelkedben, a depresszió feltűnését. Téged már nem igazán érdekelt, hogy mi történik.

Meghallgattad azt a zenét. Tetszett.

Lefeküdtél az ágyadra, bedugtad a fülhallgatódat, és azon az estén meghallgattad az egész albumot. Olyan sok hónap után az volt az első alkalom, amikor nem fájdalmadban mosolyogtál. Amikor nem a gúnytól nevettél. Annyira jó érzés volt!

Minden nap hallgattad azokat a zenéket. Figyelted a híreket, amik a csodálatos hang tulajdonosa felől tájékoztattak. Végigizgultad annak a klipnek a felkerülését.

Nem voltál többé szomorú.

Viszont egyedül maradtál.

Megérte?

Teljes mértékben.