Summer of Crazy-fornia at '88

A Hold figyel ránk

Furcsa, fülledt nyár volt ez, amikor is a madarak valamiért mind a fészkeiken kívül éjszakáztak. Nem volt olyannyira meleg, hogy az otthonos vackok túlfűtsék őket, de hideg sem, hogy jobb búvóhelyet kelljen keresniük. Az egész állatvilág kifordult magából ebben a három hónapban, mikor is egy éves évfordulóját ünnepelte volna két egymáshoz régen közelálló személy. Szülinap volt ez, de egy feledett fajta. Olyan, amit legszívesebben észre sem vennénk.

A már rég besötétedett ég felhői sodródnak egymásra, mikor Jakob kikíséri Sunny-t. A lány félénk léptekkel hagyja el a verandát tartva tőle, hogy Jakob meg akarja majd csókolni. Végül a fiú szorosan megöleli, és mosolyogva integet.

- Köszi – tátogja, míg Sunny a biciklijére ül, majd Jake-hez hajítja a Kinks albumot.

- Vigyázz rá jobban, flepnis – nevet, miközben elkezdenek gurulni a kerekek.

- El ne üssenek, te őrült liba! – kiált Jakob utána, de Sunny csak az tébolyodott kacaját hallatja. A fiú elvigyorodik, majd visszalép a házba, ahol apja már a kabátját húzza magára. – Hová készülsz? – mered rá fia értetlenül.

- El kell intéznem valamit a városban. Te addig érezd magad otthon, rendelj valami kaját, vagy ilyesmi – nyúl a kabátzsebébe, ahonnan kidobja a cigarettáját. – De azért bulit ne tarts, ha lehet. Jesse a múltkor kitörte az összes üveget, szóval... - motyogja, mire a tekintete találkozik a Jake kezében lógó színes albummal. – Ó, ne is álmodja róla. Ebben a házban nincs Kinks! – rázza a fejét, és Jakob bambán fintorog. – Majd jövök – fordul az ajtó felé, és magára hagyja Jakobot a hatalmas házban. Ő persze rögötön a lemezjátszóhoz siet.

Bob kívülről megy a garázsba, aminek felnyíló kapuja mögött már vár rá az a bizonyos motor, ami a legközelebb áll a szívéhez. Felül, és a megdördülő motor hangja sebességre, száguldásra éhezik, pedig Bobby tudja, nem fog sokáig menni. Ahogy kifordul az utcáról, már meg is pillantja Sunny biciklijét a szalagkorlátnak támasztva. Bob már teheti is le a motort. A lány a sziklás, tengerparti domb tetején üldögél összegörnyedve. Jól látni, és hallani, hogy sír.

Bob lassan, kimérten közelít hozzá, még akkor is, ha a lány rég tudja, ő az. A zokogás alábbhagy, amint a férfi leül Summer mellé. Nem szól egy árva szót sem. Nem érinti meg, vagy öleli át. Ő azért van most itt, hogy hallgasson.

Az óceán hullámai hangosan mossák a sziklák oldalát, míg az égen fénylő csillagok keringőt járnak felettük. A szél friss, hűvös levegőt hoz, ami az arcukra érve hűsen simogatja őket. Nincsenek egyedül. Sosem.

- Valami hatalmas hibát követtem el megint, ugye? – piszeg Sunny, miközben a vádliján végig csorgó könnyeket nézi.

- Nem – feleli Bob az éjsötét eget kémlelve.

- Az életem nagy részében csendben vagyok – kezdi mormolni. - Összehúzódok egy sötét sarokban, és behunyom a szemem. Megfeszül a testem a kíntól, és úgy érzem, mintha a belső szerveim legszívesebben szétrobbannának bennem. Azokban a leheletnyi pillanatokban, mikor képes vagyok gondolkodni, belül annyit üvöltök, hogy – halkul el, ahogy a hangja összecsuklik, majd hirtelen, felhajtva fejét hangosan kiabálni kezd. – Mikor lesz már vége? Azt akarom, hogy vége legyen. Ennyi. Csak legyen már végre vége, örökre! – lecsukja szemét, és ökölbe szorítva apró kezét újra összegömbölyödik. – Álltalában sírok is, és a könnyeim csípik az arcomat, amit már rég lekapartam magamról. Immunissá váltam a legtöbb dologra, amit mások sokkal jobban megszenvednek, mint én. Ha valaki sajnáló tekintettel néz rám, én csak mosolygok. Ha valaki helyettem sír, megbolondulok. Olyan régóta érzem magamban ezt a fájdalmat folyamatosan, hogy néha már észre sem veszem. Számomra normális az, hogy minden magányosan töltött percem a falak lassan összenyomnak. Hétköznapi a sírás, a félelem. Afféle dolgok ezek, amiket mások csak a legszomorúbb óráikban éreznek, de nekem minden óra szomorú. Minden nap a halálom napja. Azt hiszem az egész világnak vége lesz, és ezért nem érdekelnek a tettem. Úgysem lesz már következményük számomra. De ezzel tönkreteszem mások életét. Az egyetlen, ami van bennem, az a gonoszság. Képtelen vagyok jót cselekedni. A föld sokkal békésebb hely lenne nélkülem. A nagybátyám, az egyetlen rokonom nem érezné rosszul magát miattam, csak gyászolna. Te már rég elengedtél, és Jakob is új barátra lelne. Nem okoznék gondot, ha egyszerűen csak eltűnnék. Ezt akarom tenni. Csak csettinteni egyet, és eltűnni. Valaki másnak lenni. Valakinek, akinek nem ezekből a dolgokból áll az élete. Aki képes boldog lenni. Úgy irigylem azokat, akik őszintén tudnak mosolyogni. A tükörbe néznek, és elégedettek magukkal, az életükkel, a családjukkal, a szerelmükkel. De én semmit sem érdemlek, amim van, ha képtelen vagyok örülni neki. Vagy bárminek... - Sunny könnyei újra kifakadnak, és a teste összerogy. A tekintete találkozik a fehérlő teliholddal, ami szánakozva néz le rá.