Shame |H.S|

Első fejezet

Már megint azt csinálja, amit megkértem, hogy ne tegyen. Én mondtam neki. Előre megmondtam, hogy Harry nem fog beleszeretni, mert az ilyen az képtelen az érzelmekre, vagy nem is tudom. Megmondtam neki, hogy nagyon nagy közönség előtt meg fogja alázni magát. Folyamatosan azt hajtogatja, hogy MI mennyire csúnyák és laposak vagyunk, és népszerűtlenek, és satöbbi. Szerinte nem kellene kifejezni a véleményemet. Én mondtam neki, hogy egyszer majd belátják az igazamat, és remélem, hogy valakiben változásokat indítok el. Folyamatosan utálkoznak és pletykálnak, és egyszerűen ki nem állhatom én az ilyet. 

Nekem különben is vannak barátaim, egészen sokan, rajta kívül. Nem vagyok jóban az egész évfolyammal, de azért vannak egy páran, és nekem pont elegen vannak. Már alig bírom Vildét idegekkel, nem tudom, hogy hogy jön ahhoz, hogy megszabja mit tehetek, és mit nem. Ő is tudja, hogy nem szeretem az ilyet. Persze a lélektana rettenetesen egyszerű: már egészen kiskorunk óta ismerjük egymást, egy óvodába és bölcsődébe jártunk, hiszen anyáink nagy haverok. Csak, nekem jobban bejött az élet, és ezt nem nagyképűségből mondom, hanem ez az igazság, amit én nem fogok letagadni, csak, hogy szerénykedéssel szimpatikusabb legyek. Tehát, nekem jobban bejött az élet, ezért ő próbál lehúzni, én pedig folyton megsajnálom, hogy milyen szánalmas kis teremtmény is ő, aki folyton bajba keveri önmagát. 

Taktikailag semmi értelme a lépéseinek, de mindezt őt nem zavarja, csak tudtára akarja adni Harrynek az igazságot. Hogy szereti. Meg akar könnyebbülni? Kitudja. Kíváncsi vagyok mi lesz ebből, de nem kell félnem, tudtomra fogja adni. Ohó, az ő esetében különösen nem kell tartanom az ilyesmitől. Csak megosztja a terveit, aztán csinálja. Egyébként, erős kiscsaj, és bírja  a gyűrődést. 

Kimentünk a folyosóra a tágas tanteremből. Amerika még mindig hatalmas nagy számomra. A folyosón pedig hatalmas zaj fogadott, sikoltoztak, röhögcséltek, ordítottak, dühöngtek... Egyszerűen cseng a fülem, és hiányzik Norvégia, és maga a kultúra, ami ott körülvett, de sebaj. Ez a folyosó is, egyszerűen lehetetlen. Egy szavát nem értettem Vildének, pedig itt jön mellettem, pár lépésre. Az alattunk lévő emeleten persze már kevesebb ember van. De kit találunk ott? Harry Stylest, amint a szekrényében pakolászik. Ritka széles háta és göndör haja rendkívül karakteres volt ebben az iskolában. Ma is egy fekete pólót viselt. Vilde mellettem csaknem agybajt kapott. Féltem, hogy összeesik, annyi vér ment a méhébe. 

És az ilyenekről, Harry azt sem tudja, hogy hogy hívják őket, olyan sokan vannak, és félek, hogy Vilde lesz az az ember, aki feltűnik neki, még neki is új a helyzet. A halk folyosón norvégul beszélgettünk, amire még Harry is odakapta a fejét és végignézett rajtunk. Igen, kedves amcsik. Egy idegen nyelv, mert nem csak az angol létezik a világon. Néha örülnék, ha ezt tudomásul vennétek. 

Nem mintha ne lennék jó angolból, és ne értenék meg minden egyes szót, ami elhangzik a közelemben, elég magas szinten megtanították nekünk. Lehet jobban beszélek, mint néhány tősgyökeres, és nyelvtanilag helyesebben, de nekem most norvégul kényelmesebb. Mennyivel jobb lett volna, ha a szüleim nem akarnak szerencsét próbálni... Nem mintha ne lett volna meg mindenünk, egyszerűen csak híresek akartak lenni, és itt amúgy is sokkal többen járnak szexuálpszichológushoz, az emberek nagyon sokat költenek. 

- Láttad? Idenézett... - sikított fel Vilde, olyan magas hangon, mint a kutyasíp. 

- Igen, láttam, itt voltam melletted. - kicsit untam már ezt az egészet, de nem is szerettem volna megbántani, így igyekeztem nagyon kedves lenni. 

- Ooooolyan helyeeeees - nyújtotta el idiótán a hangokat. 

- Nem csúnya. - mégsem mondhattam azt, hogy "ugyee", mert én is teljesen el vagyok és voltam ájulva a kinézetétől.