Halott szavak

Lélektelenség

Lélektelenség

Gyenge voltam, már újra látok,

Felnyitotta szemem az átok,

Hiányod kés a szívemben,

Napról napra mélyebben.

De már nem érzem,

Túl nagy a seb, nem gyógyítja a magány.

Egy seb, ami nem gyógyul,

Ez maradt nekem belőled.

Csak emlékek, mint vad pengék,

Száguldanak szomorú

Gondolataimmal.

Arcod, illatod, gyönyörű szemeid

Már mind csak ábrándkép,

Egy álom csupán, mit elfújt a szél.

Lelked szép kertjének fái alatt

Megpihenhetett szívem, hagytad.

A tegnap szép volt, a ma fájdalom,

A holnap mit hoz, nem tudhatom,

De ma fáj minden lélegzet,

Minden magányos perc, hisz tudom,

Többé nem lehetek veled.

S bár lángoló lelkem érted fáj,

Az élet választ el tőled, nem a halál.

Többé semmi nem lesz ugyanaz már.

Ezer kés lelkem darabolja,

S egy tőrt szúr mélyen szívembe az élet.

Egy tőrt... és megforgatja.

Valami mégsem hagyja,

Hogy saját kézzel vessek neki véget,

Tűrnöm kell, hogy éget,

S, hogy lelkem egy tépett

Rongydarab marad, semmi más.

A tűz, mit gyújtottál bennem,

Ma hatalmas lánggal ég,

S én leszek az, akit elemészt.

Ha veled voltam, nem fájt semmi,

Ennek a kornak vége van.

Bár ma is kéken csillog az ég,

Szememben szürke, boldogtalan.

Csak bolyongok magányban

Egyedül, lélektelenül,

Hisz azt veled hagytam...