Alku Egy Démonnal

Prológus: Én és a lelkek

A hajnali esőzés illata járta be a környéket, mint ahogy a cipőm hangos kopogása is hisz ebben a kis városban ebben a kis utcában csak én járkálgatok itt pajkosan a suli felé. Na meg..Shiro. Bár..nem igazán mondanám hogy járkálgatna. Inkább ugrándozva érinti mezitelen lábát a talajra. Hosszú szőke haja lobogása homályosan látszik. Szép fehér ruháját az a csúnya vörös piszok ékteleníti, mi egyben hátbozongatást is okoz nekem nap mint nap, mivel ez nem egy megszokott piszok. Ez vér.
Már rég meg kellet volna szokjam de valahogy mégis felkavar. Ő egy lélek. És mivel csak egy lélek ezért a testének meg kellet halnia valahogy...
Ezért lehet a ruháján a vér.

Mióta az eszemet tudom látom a lelkeket kiket valamilyen oknál fogva nem fogadtak be se a mennybe se a pokolba de még csak újjá sem születhettek ezért a földön kell élniük. Anyukám mindig vit pszihológus emiatt, de senki nem tudta megállapítani hogy mi bajom lehet így később beletörödött abba, hogy talán csak képzeletbeli barátaim vannak. Persze ahogy nőttem, tudtam koregálni ezeket a furcsa dolgokat. Már nem beszélek velük nyilvánosan, inkább sugdolozva próbálom magukat megértetni velem.

Sok mindent tanulhattam eme módon az életről. Mit tégy halálod előtt? Mit ne tegyél halálod előtt? Kiben bízhatsz és kiben nem? Milyen embernek kéne legyél hogy boldogan éld világodat? Ezekre a kérdésekre sokszor és sokan beszéltek életeben, így vált belőlem egy igen komoly és határozott, mondhatni nő. A tanácsok megfogadásával tudtam hogy meg kell változtatnom világom. Ebben aki segített az Shiro volt. Ő mindig meghallgatott és támogatott. Igaz, nagyon idegesítő tud lenni, viszont csak vele értem meg magam. Igazán pajkos és hóbortos. A dühösség nem látszik meg rajta, helyette a ravaszság, a nyugodtság és ilyen állapotban a lenéző mosolya kelt bennem egy félelmetes érzést. Bár néha egész más tud lenni mint ahogy megszoktam. Mikor felhozzom halála körülményeiről a kérdést, sokszor csak lehajtva fejét hallgat majd mosolyogva eltereli a témát. Úgyhogy inkább nem is igazán teszem fel neki ezt a kérdést. Nem szeretném evvel zajgatni hisz ki tudja hogy halhatott meg? Pedig annyira furdal a kiváncsiság, de tiszteletben kell tartom érzéseit. Csak hát..ő is mindig segített, néha úgy gondolom én is tehetnék érte valamit.

Mikor anyukámék elváltak nem tudtam senkinek elbeszélni próblémáim. Húgom, Naho kicsi volt hozzá viszont még hét évesen sem tudok teljesen elbeszélgetni vele ilyen témában. Nincsenek annyira barátaim mivel annak adom magam amilyen vagyok. Persze ez nem mindenkinek tetszik. Anyukám a válás óta össze van törve. Neki is elég baja van, nem akarom még a saját gondjaimmal is zaklatni. Apám pedig egy pofátlan senki. Nála csak a pénz a fontos. Nem csodálkozom, hisz egy válalat igazgatója. Csak akkor meri elém dugni a képét ha épp van valami gondja, na meg persze ha ünneplünk a családdal. Ez a nap is így kezdődött.

Édesanyám adta át az apámtól kapott karkötőt.
-Ezt édesapád küldi. Nem tud most meglátogatni minket egy üzleti utazás miatt de azt üzeni hogy ha hazaért meglátogat minket.-csengedt vissza fejemben anyukám mondata mikor átadta nekem a kis dobozt mit még mindig itt szorongatok a kabát zsebemben, megbújtatva benne az ékszert.
Na persze. Még hogy majd utánna meglátogat. Sokszor hallottam már ezt tőle...kár hogy nem mindig volt ez igaz, ezért inkább megveszteget egy arany karkötővel? Szánalmas...Mióta megcsalta anyukámat, nem tudok benne bízni. Őt pedig nem érdekelve édesányám elképedése, elment azzal a nővel nem szólva semmit. Már csak körül belül egy hónappal később szándékozott telefonálni állapotáról míg mi aggódalommal töltöttük napjainkat. Mi idióták...

-Héj Akame? Van valami baj? Olyan gondterheltnek látszól?-zavarta meg elmélkedésem Shiro.

-Ja...semmi csak egy kicsit elbambultam.- válaszoltam szememet levéve nyugtalan tekintetéről. Olyan rossz látni aggódását miattam. Nem szeretem amikor így néz rám.- Mostmár egy kicsit igyekezzünk, nem szeretnék elkésni a suliból.

-Naa ne legyél már ilyen. Szeretnék még egy kicsit játszani. Na meg amugy is. Nekem nem muszáj beérnem a suliba időre. A másik pedig az hogy nem kellene panaszkodnod. Ha a reggel nem aludtál volna vissza most kényelmesen beérnénk a suliba.- válaszolt vissza unott pofával csípőre téve kezét.

-Fogd be! Ne a szád járjon! Igy is úgy is be kell érnünk a suliba. És neked is ott kell lenned velem. Megigérted!

A felszólításra durcisan vissza fordult s tovább folytatta a menetelt, immár nem ugrándozva, inkább csak engem aggódalmasan szemlélve ami nagyon idegesített.

-Most meg mi van?!

Erre ő csak megállt nosztalgikussá váltva arcképét. Én is megáltam mert fogalmam se volt mit szeretne tőlem. Közelebb lépedt s ujjait arcomra tette mit sajnos nem éreztem meg. Annyira kár, pedig úgy szerettem volna érezni keze melegségét. Homlokát az enyémra illesztette így szemünk összetalálkozott. Meglepődve vizsgáltam az égszinkék szempárt. Újra elmosolyodott s ezt súgta:

-Ugye tudod, hogy nekem mindent elmonhatsz.

Szemeim Shirora meredtek majd felmerült szívemben egy kellemes érzés. Homlokát és ujjait levette rólam. Már a válamon hevertek kezei. Sajnálatomra még mindig nem érezhettem tapintását, csak a bazsalygó arcából sugárzó boldogságot, amitől nekem is elgörbült a szám s válaszoltam is kijelentésére:

-Hát persze!