Alku Egy Démonnal

3. fejezet: A nap mikor minden megváltozik

Itt állok a borus ég alatt. Felettem egy fekete esernyő mi megvéd az ég szomorú könnyeitől. Melletem Shiro búsan nézegeti az előttünk lévő két sírt min már 4 napja édesanyám és a húgom nyugszik. Már soha nem láthatom nevető arcukat. Anya finom főztjét, a húgom vicces rajzait és még sorolhatnám. Ha feljönnek róluk az emlékek, amiatt csak mégjobban zokogok. Ha pedig arra a napra gondolok, nem mást érzek mint dühöt. A rendőrök szerint valaki betört a lakásba és felgyújtotta anyájékra a házat. De mégis miért?! Ki volt ilyen rosszindulatú ember?! Mégis mit ártott ő nekik?! Ki lehet ő...?
Ebbe belegondolva idigemben csak mégjobban össze szorítom fogaimat. Ebből Shiro észrevette hogy már nem bírok itt maradni. Az ideg és a szomorúság kikészit.

-Akame nem lenne jobb ha mostmár mennék?-kérdezte aggódva.

-De...Mostmár menjünk.-törödtem bele.

Viszont ekkor a semmiből, erősebb fuvallat támadt, mi kicsavarta a kezemből az esernyőt. Hirtelen fucsa köd boritotta el a helyet így alig láttam ki belőle.

-Shiro!- Kiáltottam de nem jött válasz.

Jobban körbenézve észrevettem egy fura alakot.

-Akame! Jöttem betartani az igéretedet!-hanzott el ez az ismerős hang. Csak nem...?

A nagy köd mögül Daishi bukkant fel démoni alakban.

-Daishi?! Te meg mit keresel itt? És mi történt Shiroval? Hova lett?-néztem körbe nyugtalanul.

-Nyugodj már meg! Ezt a ködöt én csináltam. Megakadályoza hogy mások lássanak vagy akár halljanak minket. Így legalább nem szól közbe a barátnőd. Tudunk rendesen beszélni az alkunkról.

Tényleg! Az alku!

-De Daishi! Hiszen neked hamarabb kellett volna jönnöd. A múltkor két napot beszéltünk meg.-állapítottam meg meglepődve.

-Tudom. De mivel fülembe jutott a hír hogy meghalt az anyád és a testvéred, ezért gondoltam nem szeretnél velem beszélni. Viszont azóta eltelt néhány nap. Most talán nyugodtan tudnánk szót váltani.

Abban a lelki állapotban tényleg nem tudtam volna hozzá szólni. Most sem vagyok jól de legalább felfogatam hogy mi is történt.

-Emlékszel még a feltételekre igaz?-kérdezte karba tett kézzel.

-Igen emlékszem...

-Hát akkor? Nem gondolod hogy most hasznodra válhat?-kérdezte kiváncsi arcal ahogy egyre közelebb lépet hozzám. Viszont most nem hátráltam.
Óvatosan megszorította a vállam majd folytatta.-Az édeanyád és a húgod meghalt. Már nincsenek ezen a világon. Eltávoztak a mennyországba.

-A menyországba...?- egyszerre örültem és hökkentem meg azon amit Daishi mondott. Ők tényleg jó emberek voltak. Gondoltam hogy oda kerülnek. De az a tudat hogy ez tényleg így van felemelő érzés volt.

-Evvel az alkuval vissza is hozhatod a húgod vagy az anyád, vagy akár Shirot. Viszont csak egy embert tudnék neked vissza hozzni. Azonban ha Shirot választod még megbosszulhatod édesanyádék halálát. Rájöhetsz arra hogy ki ölte meg őket. De azonnal nem tudnám megölni hiszen én sem tudom ki a tettes. Ha beleegyezel segítek megtalálni és megölöm. -mondotta határozottan a szemembe nézve.

Olyan különösen viselkedik. Amikor először találkoztunk nem ilyen volt. Állandoan gúnyosan vigyorgott. De most olyan megértően tekint rám. Sokkal békésebb lettem tőle. Lehet nem is olyan rossz...

- Én is átéltem emberként olyat amit te. Tudom milyen rossz elvesziteni valakit. Emiatt tettem olyat amitől most itt állhatok előtted démonkét.

-Hogy mi? Emiatt lett démon? A múltja...mi lehetett a múltjában?

-Csak a beleegyezésed kéne és már is arany tálcán nyújthatom neked a boldog életet. Biztosíthatom örömödet halálod után is. Azt tehetsz amit csak akarsz ha majd démonná válsz. Shironak vissza adhatom a testét. Vele élhetsz. Nem lennél egyedül ezek után.

Igaza van. Itt lenne velem. Lenne valaki tényleg mellettem. Pillanatok alatt veszítettem el az egyik két legfontosabb személyt az életemben.
De Shiro testi személyében tudna támogatni...

-A másik pedig az hogy megölhetem édesanyádék gyilkosát. Nem tudná meg senki. Nem derülne ki az ügy. Nem kapnál érte semmilyen büntetést. Viszont minden feltételt csak a lelkek begyűjtése után teljesíthettek. Előbb sajnos nem. Remélem ezt meg tudod érteni.-monta komoly hangsúlyban.

Éreztem rajta hogy most tényleg magát adja. Úgy gondoltam jobb ha én is őszintébb leszek vele:

-Igazán feldühített az hogy anyám és húgom a semmiért halt meg. Nem tudom ki és miért tette. Ami napról napra csak jobban idegesít. Talán ha meg kötném veled az alkut, én és akár ők is nyugodtabbak lennének. Ha megteszem biztos a halálom utáni boldog élet, mégpedig démonként. Ezt állítod. És Shiroval is együtt lehetek. Senki nem szólna bele az életembe. Így talán megtalálom az örömömet ezek után.-szóltam hozzá ő egyenesen a szemébe nézve, majd lassan lehajtottam a fejem. Tudod én... mindig csak a lelkekkel értettem meg magam. Ők adtak nekem tanácsot ahhoz hogy jól érezzem magam. Sosem halgattam a tudatlan emberekre. A lelkek sok mindent át éltek, miről be is számoltak nekem. Csakhogy arról hogy hogyan jutottak a földre, vagy hogy találkoztak-e démonnal nem monták. Így ezen a téren nincs tanácsom. Shiro is csak a feltételek miatt aggódik és ellenkezik ennyire. Ezért most teljesen magamra vagyok utalva.-fejeztem be közölni valóm ahogy néhány könnycseppet a földre hullajtottam. Nem akartam sirni pont előtte. De már nem bírtam tovább. Szemebe szöktek a könnyek. Amit hiába tartottam vissza, akkor is lehullotak. Pedig már annyit sirtam. Azt hittem mát kiöntöttem a lelkem..de úgy látszik még sem.

-Akame. Te is ember vagy. Te is tudatlan vagy.

Szavaira hirtelen felkaptam a fejem. Ebben a pillanatban jöttem rá arra hogy talán világ életemben csak a tökéletességre hajtottam. Hiszen én is emberből vagyok...

-Emiatt. Te sem lehetsz tökéletes. Ámde én, megjártam a poklot. Megéreztem a halál fájdalmát. És a bosszú izét. Így én...én segíthetek neked abban, hogy ne halj meg  tudatlanul. Csak meg kell kötnöd velem az alkut.

Csak meg kell kötnöd velem az alkut...-csengett vissza fejemben utolsó mondata.- Így megváltozna az életem. Minden más lenne. Nem mindennapi alku ez. Evvel boldogabb lennék. Csak lelkeket segítenék át a túl világra. Ennyit kell tennem. És már is minden jobb lenne...

-Akame? Mit teszel most?-kérdezte jobban megszoritva a vállam.

-Meg...megkötöm veled az alkut!-egyeztem bele igazán határozottan, , mire ő elmosolyodott.

-Hát akkor... -súgta majd arcát egyre közelítette az enyémhez. Egyik kezét vállamról levéve, ujjaival államat megérintve, húzott közelebb magához. Fekete ajkait óvatosan az enyéimhez tapasztotta miközben lehunyta szemeit. Meredten bámultam a pillanatnyi cselekedeteitt. Fel sem fogtam igazán mit tett.

Mihint elváltunk egymástól, váratlanul a nyakamra szorult egy nyakörvhöz hasonlító vastag vas karika, min egy rövid lánc csüngött lefelé.

-Mi..mi ez?!-kérdeztem nagyon megijedve, míg ő csak nyugodt tekintettel rám vigyorgott.
Ezekután fejét a fülemhez emelve, folytatva mondatát, ezt sugta bele:

-Az alkunk, megkötve!