Endre és Attila kalandjai a XXI. században //Befejezett

Depresszív költők társasága

- Gyerekek, meghoztam Gyulust! - kiáltottam a konyhaajtóból, Endre és Attila után. Juhász Gyula megszeppenve nézett rám, hogy mi az már, hogy Gyulusnak szólítom, de mivel nem mondott semmi rosszat így gondoltam, annyira nem is zavarja ez a megnevezés. A férfi amúgy rettenetesen szimpatikus volt, talán azért, mert azóta hallgatag volt, amióta betette a házba a lábát, köszönniis csak nagyon halkan és finoman mert, ergo nem kellett a panaszkodását és az egoista szövegét hallgatnom, mint ahogyan Endrének, ami megnyugvás volt a lelkemnek.

A két "úriember" persze meg sem hallotta a kiáltásomat, sőt, egy igencsak idegesítő dallam ütötte meg a fülemet ami a szobámból jött és ami csakis az ő művük - azaz leginkább Endréé - lehetett.

- Ezt nem hiszem el! - sóhajtottam fel ingerülten. - Csak ezt ne!

- Talán valami gond van, kisasszony? - kérdezte Juhász Gyula, de én csak intettem egyet a kezemmel.

- Semmi, ez itt már mindennapos - válaszoltam. - És lehet tegezni. Most ne lepődj majd meg, de valószínűleg le fogom ordítani a fejüket!- jelentettem ki halálosan nyugodt hangon, majd intettem a fejemmel hogy kövessen, így átsétáltunk a hosszú folyosón, hogy elérjünk hátulra az utolsó szobához, ami az én rezidenciámnak számított. A dallam is kezdett felerősödni, de itt már hallani lehetett Endre csodálatos énekhangját is, amitől a hideg rázott.

A szobaajtómhoz értünk és amint benéztem rajta, nem hittem a szememnek: Attila a földön fetrengett a nevetéstől, egyik kezével a hasát szorongatta, a másikkal a könnyeit törölgette, miközben - és most kapaszkodjatok meg -, Endre karaokén énekelte.... a Despacito-t. A szöveget természetesen nem tudta kiejteni rendesen, a despacito és a Puerto Rico szavakon kívül, mindenesetre nagyon élvezte a dolgot és csodák csodájára a mindig szomorú Attilát is sikerült megnevettetnie, szóval az volt az a pont, ahol feladtam és azt mondtam, most az egyszer megkegyelmezek nekik.

A dal végeztével Endre meghajolt mint egy sztár, én pedig nevetve tapsoltam meg, ahogyan a mögöttem álló Gyula is. Endre és Attila is felkapták erre a fejüket, úgy tűnt, végre észrevették a jelenlétünket. Néhány pillanatig csak némán pislogtak felénk, de aztán - iszonyat ijesztő módon -, mindkettejükön egyszerre jelent meg egy széles mosoly.

- Gyula! - kiáltották, majd Attila feltápászkodott a földről és engem kikerülve egyenesen barátja nyakába borult. Endrébe is szorult némi emberiség, így megtisztelte Gyulát annyival, hogy ő is odasietett hozzá, kezet rázott vele, majd vállon veregette.

- Gyere csak Gyula, az én házam a te házad is! - mondta büszkén, majd elkezdte befelé terelni a vendéget.

- Akarod mondani az én házam - javítottam ki, mire egy fintort vágott.

- Ami a tiéd az az enyém is. A Mestered vagyok, a legfőbb, ezt el ne felejtsd! - figyelmeztetett, mire megforgattam a szemeimet.

Attila leültette Gyulát a kanapéra, rögtön kólával meg chips-el kínálta, miközben nekem meg Endrének muszáj volt megférnünk az ágyon, aminek én így is a szélére kerültem, ugyanis őfelsége rátehénkedett az egészre a teljes testével és magasról tett arra, hogy nekem szükségem lenne ülőhelyre.

- Hogy vagy, barátom? - érdeklődött Attila. Láthatóan nagyon örült Gyulának, én pedig örültem, hogy végre nem búskomorkodik és nincs halálvágya. Probléma csak egy volt: arra nem számítottam, hogy márpedig Gyula igenis az lesz, s ezt az állapotot elhozza hozzánk.

- Ne is kérdezd Attila, szörnyen szenvedek a szerelemtől... - suttogta szomorúan.

Attila megcsóválta a fejét.