Endre és Attila kalandjai a XXI. században //Befejezett

Attila születésnapjára

Kérésre, egy nagyon rövidke szösszenet erejére összeszedtem magam és leültem megírni ezt a részt, a magyar költészet napja, de főleg imádott József Attilánk születésnapja alkalmából.

Jó olvasást kívánok! :)

- A gyertyát meggyújthatom én? - ácsorgott mellettem Endre, kezében a neonsárga öngyújtóval, amit már legalább fél perce szorongatott, állandóan lángra lobbantva a szerkezetet. Olyan áhitattal nézte a fellobbanó lángnyalábot, hogy féltem, bármelyik percben gondolhat egyet és felgyújthatja a házat. Endréből kinéztem volna.

Gyorsan kikaptam a kezéből az öngyújtot, majd átnyújtottam azt Gyulának.

- Kizárt, Gyulában jobban megbízom! - jelentettem ki, majd mosolyogva tukmáltam rá szegény emberre az eszközt.

Láttam, hogy Endre zsörtölődni kezd, mint általában, ha az egóját mertem sérteni, de szerencsére Gyula hamarabb megszólalt, mint ő.

- Én ezt nem tudom hogyan kell használni!

Kis híján elnevettem magam. Megfeledkeztem róla, hogy nem a mi századunkból való. Endre és Attila már sok mindent megtanultak, Gyula viszont elég gyámoltalan szerzet. Megmutattam neki, hogy hogyan működik az öngyújtó, mire derűsen gyújtotta meg a csokitortán lévő gyertyát.

Attila pontosan 114 évet töltött. Vén csont volt. Szó szerint.

- Nagyon szép virág! - dícsérte Gyula az Endre kezében pihenő fehér liliomokat, mire az említett elvigyorodott.

- Ugye? Szerintem nagyon illik Attila lelki világához, ezért is választottam! - büszkélkedett. Fapofával fordultam felé.

- Miért hazudsz? Én választottam! - emlékeztettem, mire a szemtelen leintett. Felsóhajtottam. Endre egójával képtelenség volt versengeni.

Az említett Gyulára irányította a tekintetét, majd megakadt a szeme a férfi kezén, aki valamiféle botot szorongatott.

- Te karóval jöttél és nem virággal? - hülledezett Endre, mire azonnal felkaptam a fejem, mert felismertem az utalást. Már ha utalásnak szánta, de hát Endréről beszélünk, ő tagadhatatlanul egy zseni.

- Ez nem karó, ez a sétabotom! - tiltakozott Gyula, majd a kabátja belső zsebébe nyúlt és előhúzott egy fekete noteszt. - Ezt vettem neki, hogy ebbe írja a verseit! - mutogatta.

- Woah! - csillantak fel a szemeim, ahogy a fekete bőrkötéses, csinos kis noteszkére néztem. Kezdtem irigykedni. - Ez de jól néz ki! - dícsértem, mire Gyula büszkén kihúzta magát.

- Nekem is nagyon tetszik!

- Én csak azt nem értem, hogy az én születésnapomat miért nem ünnepeltük meg? - terelte magára a figyelmet Endre.

- Mert az Attiláé egybe van fűzve a magyar költészet napjával, szóval sorry not sorry! - vontam meg a vállamat, majd intettem a fejemmel a két úriembernek, hogy most már be kellene mennünk a szobába.

Csendesen nyitottunk be a helyiségbe, ahol Attila a gurulós széken ücsörgött és az ablakon bámult kifelé, észre sem véve minket. Elszámoltam háromig, majd Endrével és Gyulával - és jogotokban áll elképzelni ezt a komikus jelenetet - egyszerre és nagyon hamisan zendítettünk rá a Boldog Születésnapot-ra.

Attila ijedten, a székből szinte kiugorva fordult felénk, majd meglepetten pislogott párat.

- BOLDOG, BOLDOG, BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, KÍVÁNJUK HOGY LEGYEN MÉG, SOK ILYEN SZÉP NAPOD! - kiáltottuk torkunk szakadtából.

Attila, amint a döbbenetből felócsúdott, először jóízűen felnevetett, aztán pityeregni kezdett, a kezeibe temetve az arcát. Letettük a tortát és az ajándékokat az asztalra, majd gyorsan odasiettünk hozzá és egyszerre öleltük őt át.

- Nincsen apám, se anyám, se istenem se hazám... de legalább barátaim vannak. Köszönöm nektek, ez annyira jól esik! - hálálkodott, mire ha lehetett, csak még szorosabb öleléseket kapott tőlünk. Ha valaki, hát őneki tényleg kijárt a szeretet.

Miután letörölte a könnyeit és a tortáját is hamar elfogyasztottuk, megkértem, hogy olvassa fel azt a verset, amit a saját születésnapjára írt annakidején.

- Miért pont azt? - kérdezte meglepetten. - Az alkalom miatt?

A fejemet ráztam.

- Nem csak azért - feleltem. - Az a kedvenc versem tőled!

És Attila felpattant a székről, a kezébe vette a saját verseskötetét amely a szoba asztalán hevert, majd teljesen átszellemülve adta elő a következő művet:

Születésnapomra

Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám" versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén" -
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

Hihetetlen volt. Nem csak őt hallani ezt szavalni, hanem belegondolni abba is, hogy néhány hónappal e verset követően már nem volt az élők sorában. Elgondolkodtam azon, hogy talán azért szeretem pont ezt a versét a legjobban, mert olyan egyszerűnek tűnik, mégis annyi minden van benne: egy kis szomorúság, szenvedés, egy kis csipkelődés, egy kis büszkeség... egy szelet mindabból, amely József Attila volt.

És amely marad is örökké, hiszen ő már halhatatlan.