Haragban és Bilincsben

1. Egy győztes csata

Égett a tüdeje, légzése sípolt, a füle csengett. A keze egyszerre volt csúszós és ragacsos a vértől, izzadtságtól és a sártól. A ruhái a testéhez tapadtak, haja mocskos volt és az arcára ragadt. Az izmai merevek voltak és sajogtak, mintha most tépték volna ki őket a hét pokol tüzéből. Testét sebek tarkították, egy sem mély, egy sem halálos, de mind nyomot hagy. Helyes.

Felszegve fejét, szemeit az égre emelte és mély, reszkető hangon fellélegzett. Torka száraz volt az üvöltésektől. Nem érdekelte semmilyen kín, mikor végre eljött ez a pillanat. Győztek. Győztek. Győztek!

Szemeivel Caydent kereste. Nem az életét féltette, hiszen tudta, hogy a férfi a Szabad Országok egyik legjobb harcosa. Csupán meg akart ölelni valakit, meg akarta csókolni mindkét orcáját, egymáshoz szorítani a homlokukat. Hamarosan ki is szűrte a férfi alakját a csatamezőn, tőle nem is annyira messze. A földön térdelt, kardja előtte a földbe szúrva, ő pedig két kezével rá támaszkodott. Hozzá hasonlóan páncélja és köpenye úszott a mocsokban, de arcán mámor égett. Fejét hátravetve hagyta, hogy a lenyugvó nap még egyszer megcirógassa az arcát.

A holttestekben botladozva lendült meg felé. Ő, amint meghallotta, hogy valaki közelít felé, felkapta a fejét, arcán diadalittas vigyor terült szét, amikor meglátta a fiatal nőt. Felpattanva szembelépett vele. Alig értek érintés távolságba, máris szabad kezükkel megragadták a másik nyakát, és közelebb húzták egymást, homlokukat egymásnak vetve. Hiába volt a férfi magasabb, a nő kivételesen is hajlandó volt lábujjhegyre állni ezért.

A szőke és ezüst tincsek összekeveredtek a vállukon, egyenlő módon sárosak és véresek. Forró leheletük egymás arcát súrolta, a csata tüzével perzselte a másikat.

- Győztünk! -suttogta a nő, próbálva egyre inkább beidegezni az egész lényébe a mámoros szót.

- Kételkedtél? - vigyorgott még mindig, ezüst szemei megtalálták a nő aranysárgáit.

- Soha! - kacagott, és csókot lehelt mindkét arcára. - Soha! - kiáltotta a csatamező, az erdők, a felhők és a lebukó nap felé.

Hagyta, hogy az öröm eluralkodjon minden tagján. Tudta, hogy a sereget kellene számlálnia. Felmérni a helyzetet, a veszteségeket és az életben maradottakat. De azt inkább Caydenre hagyja, amíg ő időt ad magának, hogy beszívja a győzelem teljes mámorát. Élt, túlélte, győztek. Az érzés valami leírhatatlan volt. Érezte, ahogy a bőre alá kúszik, ahogy agyának minden idegsejtje magába szívja az igazságot. Nincs több háború, nincs több mocsok, nincs több halál.

Fejében egymást kergették elesett társai nevei. Tudta mindet, az elmúlt öt évben minden éjszaka imaként mormolta őket, addig nem jött álom a szemeire. Nincs több álmatlan, tervezéssel töltött éjszaka, nem kell több sírhalmot emelnie sem családnak, sem ártatlanoknak, sem bátor társainak. Mert győztek.

Megfordult, hogy szembenézhessen az embereivel. Azok, hozzá hasonlóan tekintetüket az égen legeltették, még véletlenül sem mertek a csatatérre nézni. Ez a néma pillanat az övék volt. A holtak megvárják őket.

Tekintete összetalálkozott Caydennével. A férfi tekintetében valami magasztos csillogott, de nem az a kitörő öröm, ami most a nő szívében forrt. Erieen tudta, hogy barátja csak akkor fog újra mosolyogni, ha már ismét a táborban lesznek és a győzelmi ünnepség vége felé már túl lesz a harmadik kupa sörén. Elszorult a szíve. Ha lelépett volna a földről, akkor sem talált volna még egy ilyen parancsnokot, akit ennyire tisztelnek, és aki ennyire szerette az embereit.

Erieen ismét hozzá lépett, kezeit a nyaka két oldalán pihentette.

- Büszkék rád. -suttogta. - Örömmel adták az életüket a vezetésed alatt.

- Meghaltak Erieen. - mormolta a férfi, mint egy keserű imát.

- Dehogy haltak. - egyik öklével nagyon finoman mellkasba ütötte a férfit, pontosan a szíve fölött, majd megismételte ezt a sajátjával is. - Itt élnek mind.

Cayden felsóhajtott és visszafordult a csatamezőre. A gyász akkor is gyász marad, Caydennek pedig dolga van. Erieennek is. Még egy utolsó lágy veregetést adott a férfi vállának, majd leakasztotta az oldaláról a kürtöt, mély levegőt vett a harc utáni nehéz levegőből és teli tüdőből megfújta.

A hang végighasított a levegőn, a körülöttük álló hegyek ormait ostromolta. Alig pár pillanatra rá egy máglya gyúlt ki a legközelebbi csúcson. Majd egy következőn, mígnem már nem lehetett látni az újabbakat a felhők közti csúcsokon.

Elküldték a hírt a fővárosba.