Haragban és Bilincsben

2. A Meghívás

Erieen egy mosollyal nézett végig az ünneplő táboron. Mindenki csoportokba verődött és ott osztották meg egymással a tapasztalataikat, legyenek azok frissek, vagy ősrégiek, a bor mindenkinek megoldotta a nyelvét. Ő is szeretett volna közéjük ülni, szinte minden asztalhoz meghívták, de kedvesen elutasította az összes ajánlatot. Most inkább meg akarta keresni Caydent. A férfi rögtön az után eltűnt, hogy visszajöttek a táborba.

Hiába sétált végig többször a táboron nyomát sem látta sem neki, sem Holdagyarnak. Pedig az ember azt hinné, nehéz eltéveszteni egy akkora fehér farkast. Egy sóhaj szakadt fel a torkából és visszafordult a sátra felé. Pontosabban a sátruk felé, hiszen a kevés hely miatt a két parancsnok egy sátron osztozott. Mikor belépett, átkozta a szerencséjét, hogy nem itt kereste a férfit először. Amint belépett, friss víz és lomb illata csapta meg az orrát.

Cayden az ágyon feküdt, egyik kezével eltakarva a szemét, a másikkal pedig Holdagyar bundáját cirógatta. Az érkezőre sem kapta fel a fejét, mert ismerte Erieen lépéseinek hangját. A lány leült az ágy másik oldalára. Ő is végigsimított a köztük fekvő farkas bundáján. Szerette ezt az állatot, amely oly értelmes volt, akár egy ember és oly hűséggel ragaszkodott két gazdájához, hogy nem egyszer harcba szállt volna értük. Egyetlen parancsukra támadott vagy éppen fogta vissza magát.

Erieen keze összeakadt a férfiével. Felpillantott és tekintete végigsiklott a csupasz mellkasán. A kidolgozott izmain, az enyhén nap barnított bőrén. Minden más nő ölt volt, hogy most a helyében legyen, ő meg itt... Annyira közel voltak egymáshoz, amelynél közelebb csak a testvérek lehetettek, vagy... a szeretők. Nem is akart erre gondolni. Cayden fontosabb volt számára, mint bárki ezen a földön. Nem merte elrontani a kapcsolatukat azzal, hogy többet akart.

Tekintete feljebb siklott. Az aranyszínű hosszabb hajára, a kemény, menedéket sugárzó a vonásaira. Talán az embereikre gondol. Nem volt ritka, hogy a parancsnok meggyászolta az elesetteket. Ebben az egyben különbözött a gondolkodásuk. Erieen szerelmes volt a harcba és nem tudott elképzelni annál nagyobb dicsőséget, mint harcban veszni oda, hát, még ha valaki túl is élt egy csatát! Cayden mindig az embert látta a katonákban, nem a harcost. A férfit és a nőt, aki otthon hagyta a családját, jegyesét, barátait.

Végül is ők mindenben egymás ellentétei voltak. Gondolkodás és kinézet terén is. Ezért egészítették ki annyira tökéletesen egymást. Erieen beleborzongott a gondolatba.

- Az elesetteken gondolkodsz? –kérdezte végül.

A férfi légzése annyira egyenletes volt, hogy a tapasztalatlan azt hitte volna, alszik. De a nő jobban ismerte társát.

- Nem. –vette el a kezét a szemei elől a férfi és egyenesen rá nézett. –Valami nem fér a fejemben.

- És pedig?

Cayden felpattant az ágyról és az asztalhoz lépett, lesöpörve róla pár papírt, amiken nemrég még számolt és tervezett, hogy láthatóvá váljon az asztallapra kiszegezett térkép. A Szabad Országok határát ábrázolta, azt a részt, ahol most voltak. Erieen fürge mozdulatokkal termett az asztal szemközti oldalán és két kezével megtámaszkodva a térképen máris elővette a stratéga énjét.

- Emlékszel a falvakra, amiket három napja találtunk?

- A Russorin–hegységben? –vonta össze a szemöldökét.

Habár hulla fáradt volt akkor, de még élt benne az emlék a három kifosztott faluról. A faluban intenzív harc jelei voltak felfedezhetők, ám alig pár holttestet találtak, a többit mintha elnyelte volna a föld. Cayden arra következtetett, hogy a falusiakat a Vas Király katonái hurcolták el rabszolgának, és személyesen is járt utána a dolognak, Erieen minden tiltakozása ellenére. Az óta egy szót sem szólt róluk.