,,p e a c h p o p p y"

Első fejezet

„Ha lelőnéd magad, akkor gyilkosnak kiáltanának. Ha felakasztod magad, a függőágy leszakad anyád alatt, és a rendőrök egy cellába zárnak. Ha leugrassz a magasból, magad után takaríthatsz a közmunkások között. Ha a kezed a nyakad köré tekered, a feleséged a karikagyűrűért sikolt, majd a fejedre húzott zacskóba a gyereknek uzsonnát rak. Ha halálra innád magad, a kocsmáros csak vizet ad, és a mérget is megakasztja a takarítónő keze a torkodban. Hát mit tegyél? Nem tudod?"

Bob Dylan hiába nézi a kis hirdető cetlit, amit gyakorlatilag a szél fújt a kezébe, ötlete sincs, hogy a fekete papírra nyomtatott mondatok mit akarnak jelenteni. Megfordítja a vastag papírdarabot, és egy időpontot pillant meg, egy helyszín mellett. „p e a c h p o p p y" – áll a cetli legallján, ami semmit sem mond. A virágra utal talán? Ez egy furcsa virágüzlet reklámja? Vagy talán egy elhagyott temetési cédula?

Boo a fejét vakarva sétál tovább a Los Angeles-i utcán, azon gondolkodva, eldobja-e. A kapucnija takarásában lépked tovább, mikor néhány fiatal lány jön szembe vele. Látszólag gazdag gyerekek kosztümben, az arcuk mégis ártatlan, és kimondottan üde. A középső iskoláslány viszont, ugyanazt a cetlit fogja a kezében, és hangosan olvassa fel a rajta található sorokat:

- ...és a mérget is megakasztja a takarítónő keze a torkodban. Hát mit tegyél? Nem tudod? – ámul, mire a másik kitépi a kezéből, és a nyakához érinti.

- Szerintetek hozzáért? – kérdezi lelkesen, megízlelve a cetli illattalan tintáját.

- Ne hülyéskedj, ez biztosan tömeggyártott – rázza a fejét a harmadik. – Különbenis, Poppy lehet akár egy hetvenéves vén, szakállas férfi is. Fúj – fintorog, de a másik vállon bokszolja.

- Olyan negatív vagy. Poppy az, akit te elképzelsz. Egy szőke, magas fiú, aki azért rejtőzik a média elől, mert nem hisz a külső jelentőségében. Ő a legőszintébb, legtisztább lény a világon! – harsogja a lány remegve, ahogy elhaladnak Bob mellett, akit ez az ő fiatal éveire emlékezteti, mikor az ő képét ölelték ilyen szorosan a tinédzserek. Még messziről is hallja a sikoltozást, és a kuncogást, míg a fekete cetlit a kezében ragadva hordozza tovább.

Szinte már el is felejti, hogy hová indult, mire a hatalmas irodaépülethez ér. A magasba ívelő felhőkarcoló teljes egésze csillog a napfényben, mintha egy hatalmas tükör lenne, amit az építészek a saját nagyságuk demonstrálására terveztek. Hiába van a számláján Boonak milliárdok sokasága, az épület falán csak egy öregembert lát, aki a saját arcát bújtatja önmaga elől.

Bob Dylan koros, sőt annál jóval idősebb. Egy igazi öregember, aki a verandán dől előre, aztán hátra, antik hintaszékén, amíg a dédunokái fogócskáznak körülötte. Szívja a kubai szivarját, amit még a vietnámi háború alatt kapott egy katonabarátjától, aki odaveszett a fronton.

Így fest most Bobby, aki egykor a világ prófétája volt. Az arcán megfárad ráncok tesznek számot tartalmas éveiről, míg hamvas, hófehér haja gyenge szálai még mindig ugyanúgy az ég felé göndörödnek. Bár, már nem érnek olyan magasra, hiszen Bob összement, járása megváltozott. Szomorú szeme ciánkéken csillog, és égkőként ad betekintés a belső világaiba, amik folyamatosan épülnek, és gyümölcsöznek, akárcsak a körülötte lévő föld maga.

Lassan besétál a kapukon, és máris köszöntik a hangok, akik csak a zöldet látják benne. Kedves portások, szívéjes recepciósok és nyálas titkárok állják útját, mire a megfelelő helyre ér.

Mr. Drooke irodája hatalmas, és tele drága holmival, ami a legtöbbekből tiszteletet vált ki, de Bob érkezésére Drooke is csak egy csaholó terrier lesz Dylan lábai alatt.