,,p e a c h p o p p y"

Ötödik fejezet

Az ajtón csak egy halk, erőtlen hang szűrődik át, amit Bob nem is ért teljesen. Talán öt percet emleget, vagy egy hamarosan érkezemet? Boo kissé összehúzza magát, és a hattyúkölyök szeméből látja a kárörvendő „Megmondtam"-ot.

Percek telnek el némán, amíg Boo lábai megfáradnak az álldogálásban, ahogy a kislányos félelem úrrá lesz rajta. Arra készteti, hogy elfusson, még amíg lehet.

Mikor már kezdi elhatározni a távozás sürgető időpontját, futóléptek ütik meg a fülét. Valaki siet felé. Kihúzza magát, megigazítja napszemüvegét, és kezét a háta mögé fogja.

Az ajtó lomhán tárul ki, mintha évek óta kisem lett volna nyitva. Ahogy a gyenge huzat átsuhan rajta életre kel, és recsegve ugyan, de megmutatja a mögötte rejtőző ismeretlent.

Egy kisfiú az. Alig lehet több tizenhatévesnél, de talán még annyi sincsen. Csak pár centivel alacsonyabb Bobnál, de sokkal vékonyabb. Szinte csak egy csontváz, amin lóg a hatalmas zöld póló és a koszos nadrág. Ugyanakkor az arca egészen olyan, mint egy lányé. Hosszú szempillái árnyékában a szemei kidüllednek kerek arcából, amin parányi szeplők sorakoznak a porcelánbőrén, amiből dús, sötét szemöldöke kitűnik. Az íriszén mintha a barna föld sárjából nőne ki a babérzöld növényzet, aminek lombja egy sárgás naplementében tűnne tova. A pisze orra alatt bájolognak dús ajkai, bár az alsó jóval kisebb a másiknál. Sok furcsa dolgot lehet rajta észre venni. A beforrott vágás nyomát a nyakán, a kiálló füleit, vagy éppen a feltűnő anyajegyet a homloka középpontjában. Mégis, a legkirívóbb a rövid, csupán egycentis haja, aminek furcsa, lilás tónusa van, ami távolról egészen feketének tűnik.

Egybe véve Bob képtelen eldönteni, hogy egy kisfiú, vagy egy lányka szemez vele. Abban teljesen biztos, hogy nem Poppy az.

- Jöjjön – parancsol rá a gyermek, és meztelen lábán indul el a folyosón, aminek két szélén sötét, alacsony ajtók sorakoznak. Tíz, vagy húsz is.

Bob tétovázva ugyan, de követi a csöppséget, akinek járása egy őzgidáéra emlékeztetik. Kezd meggyőződni róla, hogy egy kislány vezeti éppen.

Nem szólnak egymáshoz, a hosszú távolság ellenére sem. Bobby-nak nem telik sok időbe, hogy megértse, a szemben lévő kétrészes ajtóhoz tartanak, ami akárcsak az előző. A gyermek magabiztosan nyitja szét, majd tessékeli be vendégét a következő terembe. Egy étkező az, aminek közepén egy majdnem tíz méteres asztal áll, körülötte székek százaival.

- Foglaljon helyet – teszi hozzá, miközben egy termetes kulccsal visszazárja az ajtót.

Bob gyanakodva húzza össze szemét, és néz körül a teremben, amint a lányka egy ajtón kisétál. Az egész étkező olyan nagy, hogy akár egy kisebb város is elférne benne. A falakat egy futórózsával díszített tapéta fonja körül, aminek aranybarna színjei pontosan illeszkednek az antik bútorokhoz. Boo úgy érzi, mintha a vegyítetlen múlt kapuján sétált volna be az előbb.

Hideg van. Talán ridegebb idebent az idő, mint a szabad ég alatt. Még a fakeretes ablakokon beszűrődő reggeli fény sem tud melegséget önteni ebbe az öreg épületbe. Ebben kissé magára ismer.

Izgatottsága mélyen megbúvik benne, és csak néha-néha tör ki belőle egy pillanat erejéig, amikor kapkodja a tekintetét erre-arra. Poppy személye egyre misztikusabbá válik, minél többet kell várnia rá. Most, hogy itt van, ebben a koros bérházban, a kép egyre inkább alakul egy negyvenévek férfivá, aki kalapot hord, és szakadt farmeringben van egész nap. Vére minden cseppje dán, és akcentusa hajlamos megtörni néhány mondatát.