,,p e a c h p o p p y"

Második fejezet

Pár nap múlva már az újságban is olvasható a negyedik oldalon. Bob Dylan is ellátogatott a los angelesi Peach Poppy kiállításra. Egyesek még azt is rebesgették, hogy hatalmas vagyont költött egyes alkotásaira.

A valóságban Bob egy árva centet sem hagyott ott. Ő sem igazán tudja miért. Utólag talán még bánja is, hogy nem jelezte Poppy-nak, hogy mennyire tetszett neki, amit látott. Napokon keresztül kísértette a gondolatok óceánja, amit ez az ismeretlen szabadított rá. Életében először azt érezte, hogy milyen régen volt része az alkotás örömeiben, amiben Poppy gyakorlatilag elsüllyedhetett. Arra emlékeztette, amikor ő volt az, aki minden pillanatban egy dalt írt a fejében. Nem is akadt ideje leírni mindet. Talán ez a gondolat vonzotta vissza Woodstockba.

A rózsaszín ház semmit sem változott. Az erdőközepén áll, és körülötte nincs is semmi, csak a végtelen fenyvesek, tölgyesek, sziklafalak, és völgyek. Csend van. Nem járnak autók, sem villamosok a közelben, csak a madarak éneklik elfeledett dalaikat.

Bob nem érzi otthon magát, itt nem ő alkotott történelmet, de mégis itt állt a legközelebb hozzá. Itt, ezen a garázsbejárón nézte végig, ahogy a Band tagjait lefotózzák, és a mögött a fehérzsalus ablak mögött festette a világ legjobb albumjának borítóját, és ennek az öreg háznak a pincéjében írta azt a dalt, ami semmit sem ért a többihez képest. Itt szembesült először azzal, hogy nem ő a világ királya. Nem ő a legjobb.

- „De aki a legjobbat alkotja meg, annak nem marad semmi, amit élvezhetne" – idézi fel a kiállításon látott képek egyikének címét. Egy Salvador Dali festmény absztrakt rekreációja alatt olvasta.

Bobby fél órát tölt el az udvaron, körül járva a kertet. A fák magasabbak lettek, a patak felduzzadt. Ő megöregedett. A kiváncsiságára fogja a hosszú sétát, pedig valójában fél bemenni. Mikor mégis rákényszerül, megkönyebbül. Idebent semmi sem a régi.

Még le sem tud ülni, mikor a mobilja hirtelen csörögni kezd. A régi kagylós telefonokra emlékeztető hang csak arra készteti Bobot, hogy minél hamarabb kinyomja, de a kijelzőn a lánya nevét pillantja meg. Fel kell vennie.

- Apa! Apa! Apa! – harsogja Anna izgatottan.

- Mi az? – tartja távolabb a mobilt Boo.

- Poppy. Peach Poppy könyv.

- Mi?

- Peach Poppy kiadott egy könyvet, amiben néhány új alkotása is megjelent, amit múzeumoknak ajándékozott, vagy magán rendelésre készített. Sosem látott festmények, grafikák meg versek – nyel egy nagyot. – De nem is ez a lényeg. Tegnap, amikor összepakoltam neked, amit utánad akartam küldeni Woodstockba, a postaládában egy nagy csomagot találtam. Egyenesen Koppenhágából érkezett, gyorspostával. Poppy küldte neked. Csak neked – sikolt, és Boby már látja is a zseme előtt, ahogy Anna ugrálni kezd. – Eltudod ezt hinni? – liheg. – Azonnal indulok – jelenti ki határozottan, és lecsapja a telefont.

Bob értetlenül bambul előre, és el is felejti elvenni a mobilját fülétől. Nem igazán számított erre. Egészen idáig meg volt győződve róla, hogy megbántotta fukarságával a művészt. Végülis, nem vett semmit. Sőt, még üzenetet sem hagyott. Egy árva levelet nem küldött Dániába. Egyetlen pozitív visszajelzéssel sem üzent. Ő azt hinné faragatlanul viselkedett. A jelek szerint tévedett?

Észbe kapva a zsebébe dugja a mobilját, és onnan is húz elő egy kis brosúrát, ami Peach Poppy Ottawában megrendezett kiállítását hirdeti. Titokban ezért is utazott ide, hogy innen egy nap alatt Kanadába utazhasson. Ezesetben örömmel látják majd ott.