,,p e a c h p o p p y"

Negyedik fejezet

A búcsú megerőltető, és Bob nehezen teszi le a tollat. Az újságpapírról leszabja azt a részt, amire az apró sorokat vetette, és a zsebébe dugja. Talán egy napon még hasznos lehet, ha meg lesz szorulva. Talán egy napon, mikor újra megtalálja, szembenézhet a reményeivel, amik egy új világot ígértek neki.

Anna már a repülőtérre indult Gar társaságában, ugyanis ő végérvényesen is a férjéhez utazik vissza Floridába. A személyi titkárjával úgy beszélték meg, hogy a fiú a reptéren várja meg Dylant, és ketten ülnek fel a Los Angelesbe tartó gépre.

Bob kérkedve pillant végig Ottawa kissé egyhangú, mégis hangulatos látképén. Nem fog mély nyomot hagyni benne, annyira, mintha az utazás nem érne véget. Elmerülve cikázik a házak között, mikor a szoba telefonja zavarja meg.

A fülsüketítő csengés ara készteti, hogy minél hamarabb vegye fel. A vonal másik oldalán Annát, vagy Drooke-ot sejti, ezért is lepődik meg, amint egy női hang szólítja.

- Mr. Dylan? – szól a félénk hang.

- Tessék – feleli Boo, a saját, nemtörődöm stílusán.

- A recepcióról hívom, egy dán hölgy keresi magát. Csak ennyit mondott. Felengedhetem? – kérdezi nyájasan.

- Igen – vágja rá Bob, és rögtön izgatottság fogja el. Lecsapja a telefont, és mocorogva ül az egyik fotelba. Nem tud megálljt parancsolni tagjainak, amik egytől-egyig Peach Poppy érkezésére várnak. Ő lesz az? Igazán?

Bobby régóta nem izgult ennyire. Kíváncsian kapja fel fejét már a legkisebb zajra is, ami bármiben hasonlíthat egy kopogásra. Az utolsó pillanatban az egyik tükör elé tipeg, és próbálja megigazítani magát. Már az utazó ruhájában, vagyis az elvegyüléshez elengedhetetlen szakadt farmerjában, és kapucnis dzsekijében van, amiből kilóg a kedvenc napszemüvege. Nem a legvonzóbb látvány, de ez számít most a legkevésbé. Miért is izgul? Lehet, hogy Poppy egy kövér, sánta némber, aki dadog. Lehet, hogy neki ez sem számítana?

Egyáltalán miért akar tetszeni neki?

Bob összeszedetlenül, szétcsúszva áll az ajtó elé, amin hamarosan átszólnak azok a hőn áhított kopogások. Boo lazaságot magára erőltetve tárja ki az ajtót, ami még ki sem nyílik, máris harsány szavak hallatszanak át rajta.

- Jónapot! – szól egy magas, rikácsoló hang. – Mielőtt hiú ábrándokat kergetne, én nem ő vagyok – toppan be két megviselt magassarkú, amin egy komor, barnahajú nő áll. Komoly ábrázata van, és csinos alakja, de az arca nem túl szép. A szeme alatt méretes táskák húzódnak, míg anyajegyei elborítják az arcát. – Elnézést – hallkul el, ahogy a kacsóját nyújtja a csukódott ajtó mögött. – Sajnálom, de ezt jobb előbb tisztázni. Minél hamarabb – erőltet magára mosolyt, de látható rajta, nem kedveli Bobot.

- Semmi baj – feleli szelíden. – Miben segíthetek?

- Jól tudja, hogy ki küldött engem, és azt is biztosan sejti, hogy miért – hadarja a magabiztos nő. A beszéde összeszedett, mégis antpatikus. – A nevem Iben Hjort. Én vagyok Poppy ügyeinek intézője. A közvetítő közte és a világ között. Ez már önmagában is titok. Remélem ebből a szempontból lojálisan tud együttműködni velünk – néz rá kétkedő szemekkel, míg Boo önszántából helyesel. – Pop nem akar titoktartási szerződést, akármennyire is fontos lenne, valamiért megbízik magában. A Bársonykönyv egyfajta próbatétel volt. Másoknak rengeteg papírt kellett aláírnia érte. Megjegyzem, rendkívül ostoba feltételekkel, amik a mi helyzetünkből fontosabbak, mint hinné – szaval folyamatosan, miközben néhány lépés mozgással körbenéz a szobában. – Nem akarom a részletekkel fárasztani, de Poppy képeit nehéz úton tudjuk eladni. A szerződésben felkérjük a vevőket, hogy a művet védett helyre akasszák, a legfőbb kérésünk az, hogy semmilyen fotón ne szerepeljenek. Az eladás lejárati ideje tizenöt év, a vásárlás után. Persze csak rajtunk keresztül. Amennyiben egy kép lejárati ideje véget ér, és a vevő nem akarja megtartani, az hozzánk kerül vissza. A kiállítási darabok közé kerül, így a darab új vevőre találhat. Remélem érti, hogy a katalógus egy szerves részét egyetlen szerződés nélkül másra ruházni óriási felelőtlenség – áll meg végre, hogy levegőt vegyen. – Megtudhatnám hol van? – néz kérdő szemekkel Bobby-ra, aki a kanapéra mutat. Mrs. Hjort ámulva pillant a számára ismerős könyvre. – Maga képes így itt hagyni? – háborog. – Ezt széfben kellene őriznie!