,,p e a c h p o p p y"

Harmadik fejezet

Már a másnap reggeli tévéműsorok sem szólnak másról, csak arról, hogy Bob Dylan a Petunia Hallbeli koncerten a She Belongs to Me-t énekelte Peach Poppy-nak címezve. Kivételesen nem hazudnak a hírek, Boo valóban az ellenfelét hívta párbajra ezzel a dallal, amire senki nem számított. Már csak azt boncolgatják sorra az emberek, hogy a szöveg ironikus volt, vagy komoly, de ezt még maga Bobby sem igazán tudja.

Gar egymás után kapja a telefonokat, arról, hogy Bob hajlandó-e interjút adni, vagy akar-e üzenni a médián keresztül Peach Poppy-nak. A helyzet olyannyira elfajul, hogy délutánra már néhány riporter, és paparazzi is érkezik a házhoz, ahonnan mindhármuknak sietve kell távoznia. Amennyire védett volt egykor ez a hely, mos olyannyira könnyen bevehető.

Végül Ottawát választják célpontnak, ahol egy héten belül megnyitják a következő Peach Poppy kiállítást. Ugyanazokat a műveket állítják ki rajta, mint Los Angelesben, de ezek nem szerepelnek a könyveben, amit Bob kapott tőle, ezért is dönt úgy, hogy örömmel nézi őket meg, ismét. Szerencsére ez az út titokban is marad, ennek ellenére a pletykák nem csendesednek el.

Sokan azt állítják, hogy Bob Dylan már találkozott Poppy-val, akivel már egy párt is alkotnak. Mások olyan feltételezéseket gyártanak, miszerint már jegyesek is, vagy éppen felfedik Boo biszexualitását. De az sem titok, hogy Dylan maga Peach Poppy. Vagy éppen volt felesége Sara az, de szóba hozzák Joan Baezt is, aki a dal legesélyesebb ihletője. Ezek mind találgatások persze, és maga Bob sem tudhatja az igazat. Abban mégis biztos lehet, Poppy kedveli őt.

Bob persze sejtette, hogy ezzel a dobásával ekkora figyelem száll majd rá, de arra nem számított, hogy ilyen nehezen fogja viselni. Túl öreg már ahhoz, hogy az újságírók elől fusson.

Mégsem bánja az újabb készülődést, a kanadai kiállítást megelőzően. Ezúttal minden sokkal nyugodtabb. Egy sima galériában tartják a rendezvényt, ahová gyakorlatilag bárki bemehet. Nincsenek kamerák, fotosók, még riporterek sem.

Az amerikai aljas újságok pedig, nem számítottak Bob itteni megjelenésére, azért békésen léphet be a terembe, ahová az összes képet kiakasztották. A fehér falakat gyémántá varázsolja az a pár festmény. Jelenleg az egész épület többet ér, Kanada miniszterelnökének évi bérénél. Ez egyszerre jellemzi a képeket, és az északi országot is.

Bobby nyugodt léptekkel sétál el a különleges alkotások mellett, mikor az előtte settenkedő Anna egyszerre megtorpan. Szoborrá vált teste felfelé néz, a plafonra. Boo gyanakodva közeledik hozzá, és látja sokkolt, rideg ábrázatát. Az apja tekintete a terem padlójára vetül, aminek középpontjába egy projektor van temetve. A gép belesimul a parketta vonalába, ezért nem vette észre. Csak azután néz fel ő maga is a plafonra, amire egy mozgókép van vetítve, ami ismétli önmagát. A pixelek egyetlen embert ábrázolnak, ahogy lassan, lomhán néz a távolba, de ki tudja mit lát. Az arca komoly, és a harsány színekből kitűnik ciánkék írisze, amit majdnem teljesen eltakar a szöveg. „I don't pay attention to anybody else/Nem fordítok figyelmet bárki másra" A felvétel alatt apró betűkkel szerepel, hogy 1986-ban készült, a Brett Whiteley Studio-ban, Sydney városában. Bob Dylan az. Egy sajtókonferencia közben.

Boo elmosolyodik, sőt kicsit még nevet is. El sem tudja képzelni, hogy másik mit gondolhatnak erről az üzenetről. Talán szakító-sztori lesz belőle? Vagy válás? Külső szemmel viszont nagyon bántónak tűnhet. De ahogy ő sem volt ironikus abban a bizonyos dalban, érzi, hogy Poppy is komolyan gondolja azokat a szavakat. „Csak rád figyelek. Nem érdekel senki más." Így értette, ugye?

Bobby-t feltüzeli ez a játék, és az, ahogy gonosz, szarkasztikus szavakat változtatnak őszintévé. Ezzel az egész háromszor lesz megforgatva. „Először azt hiszed megdicsérnek, aztán rájössz, elítélnek, végül mit? Szerelmet vallanak."