Little Crazy Girl (Hungarian Sebastian Vettel Fanfic)

FONTOS!!!

Sziasztok édes kis savanyú uborkáim!!

Az utóbbi időben nagyon eltűntem, belátom.
Először nem szándékoztam ilyen magyarázkodós, visszatérős részt írni, de be kellett látnom, hogy írás nélkül eltöltött fél év nem maradhat kellő magyarázat nélkül.

Mint mindenki életében, az enyémben is vannak mély pontok. Itt mondaná és talán mondja is a külső ember, hogy ez hülyeség és 14 évesen az életem nagyon is egyszerű, csak hisztizek, vagy túlreagálom a dolgokat. Valóban lehet ebben némi igazság. Azonban ez a fél év akkor sem volt könnyű.

Tudjátok, kicsit több, mint hat hónap alatt nagyon sok minden változott velem és körülöttem. Kezdődött minden december 31-én, amikor megismertem egy fiút, aki mára nagyon sok mindent jelent nekem. Ez volt a jó oldala. Ugyan akkor összevesztem a legjobb barátnőmmel és egy hónapig nem beszéltem vele. Ez nagyon megviselt.
És akkor elérkezett a központi írásbeli, amit, rengeteg velem egykorú lányhoz és fiúhoz hasonlóan, nekem is meg kellett írnom. Teljes görcsben és félelemmel írtam meg és ez az eredményen is meglátszott. Hála az égnek, hogy a magyar nyelv és irodalom szeretete, valamint a megfelelő számú felkészítő óra jó hatással volt rám, így csak a matematika része lett pocsék. Aztán szépen lassan elkezdődött a szóbeli és gyakorlati felvételi szezon. Jelentkeztem egy táncos iskolába, ahol gyakorlati felvételin kellett átesnem. Az első sokk akkor ért, amikor megtudtam, hogy balerinák, profi jégtáncosok és sport suliból ballagók vannak körülöttem, én pedig ott álltam csupán 8 évnyi modern tánccal a hátam mögött. Már ott lemondtam mindenről. Azt mondták, majd kint lesz a neten az ideiglenes sorrend körülbelül egy hét múlva. Minden egyes nap legalább tízszer frissítettem az oldalt, hogy hátha előbb lesz kint. Informatika órákon is sunyiban meg volt nyitva az oldal és ha a tanár nem figyelt, már böngésztem is az új hírek után kutatva. Nos, tizenhatodik voltam a tizenháromból. Ezt az iskolámban ülve tudtam meg. Ez volt a második sokk. Aztán elkezdtem reménykedni. Mert "Mi van, ha kiesik előlem három ember? Az nem olyan sok. Simán összejöhet!" gondoltam. És mindenki bíztatott és hitegetett. Ezek közben kibékültem a legjobb barátnőmmel. És ha ez nem lett volna elég, az a fiú, akit szilveszterkor megismertem, a barátom lett. Vagyis pasim. Na, értitek ti. Szóval minden rendben volt. Én pedig ezt naiv kislányként elhittem. Nem kellett volna..
Iskolából jöttem haza, amikor megláttam a borítékot. A táncos suliból jött. Hónapokat vártam arra a levélre. És mi állt benne? Hogy NEM NYERTEM FELVÉTELT az álom iskolámba, ahonnan egyenes út vezetett volna a Táncművészeti Egyetemre. Ez akkorát ütött nekem, hogy még mindig elsírom magam, ha belegondolok. Depressziós lettem és bár van barátom, aki mindig segít, én mégis ismét a vagdosásba éltem ki magam. Minden egyes tesiórán le kellett vennem a sok karkötőt a kezemről és be kellett tekernem a karomat fáslival, hogy ne lássa senki a vágásokat. Evésrohamaim voltak és hol degeszre zabáltam/tömtem a bendőm, hol pedig hetekig éheztettem magam. Lelkileg és fizikailag is megviselt ez az időszak. Csak rátett egy lapáttal erre a szüleimmel való kapcsolatom és az iskolából hazahozott stressz is.
De van egy még szomorúbb dolog is ennél.
Olyan szinten kihatott az életemre az álomsulimtól való elutasítás, hogy azt kellett észrevennem, már nem élvezem a táncot. Hogy már nem okoz nekem örömet az, amibe eddig menekülhettem. Az utolsó két edzésre már le sem mentem, mert nem éreztem szükségszerűnek. Egészen eddig nem tudtam beszélni erről. Mert fájt. És fáj még mindig. Ha visszagondolok arra a reményteli lányra, aki a borítékot tartva épp nem mer belenézni, mert fél az igazságtól, érzem, hogy összeszorul a torkom és közel állok a síráshoz. Ott még hittem, hogy a világ szép és nekem is van esélyem megtalálni a saját utamat táncosként...

De tudjátok mit?
Nem érdekel, ki mit mond, én akkor is azt akarom csinálni felnőttként, amit szeretek. Bár egyenlőre új szenvedélyt keresek magamnak. Lehet, hogy az írás lesz az, ki tudja?
És végezetül megemlítenék két embert, akik a világot jelentik nekem.

Kovács Vanda a legjobb barátnőm, akivel tudom, hogy bármit megoszthatok.

És Makay Kristóf, aki az én lökött barátom már lassan fél éve.

Köszönöm ubijaim, ha végigolvastátok ezt a szösszenetet és azt is köszönöm, hogy amikor nem voltam aktív, akkor is jöttek az értesítések a sztorijaimmal kapcsolatban. Az én történetem adjon nektek erőt, hogyha elestek, akkor is fel tudjatok állni!
Imádlak titeket.

XXA