Ha esélyt adnál...

4.

Napok, sőt talán hetek teltek el úgy, hogy egy szót nem váltottam Erikkel. Fájdalmat, iszonyat mértékű és erejű fájdalmat éreztem, melyet csak az idővel tudtam enyhíteni. Naponta többször is visszajátszottam vagy akaratom ellenére visszajátszódott az a pillanat a fejemben, amikor megláttam azt a fiút, akibe szinte első látásra beleszerettem, egy másik fiúval smárolni. Ebben az egészben nem is a csók érintett meg a legjobban, hanem az, hogy én végig azt hittem heteró és még csak meg sem próbálkoztam közeledni hozzá, az elszalasztott lehetőséget sajnáltam. Bulikba menni ebben az időben végképp nem volt kedvem, nehogy még véletlenül is összefussak vele. Az iskola eredményeim is lehanyatlottak egy csöppet, melyet a többiek is észre vettek, de egyszerűen nem volt annyi lelki erőm, hogy csak a tanulásra tudjak koncentrálni. Azonban ezen a rossz kedven is lehet változtatni, amelyben Tamara segített nekem.

Kémia óra volt, szerintem az egyik legunalmasabb tantárgy, ahol egyszerűen nem tudok figyelni, mert a tanár még a kísérleteket is elrontja a rohadt számolással és egyenletekkel.

- Mi a baj, Marcikám? Eddig nem mertem megkérdezni, de most már kicsit kezdek aggódni érted, hogy napok óta csak magadban vagy, egyedül és alig szólsz valakihez. Te nem ilyen vagy. - kérdezte Tamara kicsit aggódva, de segítőkész szándékkal.

- Tudod van az a srác, akivel elkezdtem beszélgetni még egy buli után, majd találkoztunk is és később együtt elmentünk inni, meg ilyenek. Nos, azon az ivászaton ő lesmárolt egy csávót tánc közben, holott én azt hittem hogy full heteró, hiszen eddig csak barátnői voltak.

- Na ne, ezt ugye most nem mondod komolyan? - nézett rám nagyra nyílt szemekkel és látszott rajta, hogy ő sem tudta hova tenni a történteket.

- Ahham, így volt, ahogy mondom. Azóta nagyon nem is beszéltünk, buliba sincsen kedvem úgy igazán menni, nehogy véletlenül összefussak vele.

Ekkor a tanár észrevette, hogy mi ketten ott, szinte a leghátsó padban kellemesen elbeszélgetünk, amíg a többiek egy iszonyat érdekes kísérletet végeznek.

- Tamara és Marci, megéri ha idefigyeltek, mert ezt a kísérletet akár dolgozatban is megkérdezhetem. Maradjatok csöndben!

Természetesen egyikünket sem igazán hatotta meg a tanárnak enyhén fenyegető mondatai, ezért picit ugyan halkabban, de folytattuk a beszélgetést.

- Édesem, szerintem ne fektess ennyire nagy hangsúlyt erre az egészre. Annyira sok fiú van még a városban, te sokkal jobbat érdemelsz nála. - mondta Tamara, miközben én végig a kémia füzetemet bámultam és egy szívet kezdtem el rajzolni a lap szélére. - lehet, hogy neked most pont ez tenne jót, ha egy picit kimozdulnál, és nem egyedül lennél otthon a kis gondolataiddal.

- Lehet. - mondtam kicsit elkeseredett hangon, de őszintén igazat adtam Tamarának. Nem olyan biztos az, hogy a magány majd jót tesz nekem.

- Pénteken elmehetnénk valahova kettesben, vagy akár hozhatsz magaddal mást is, a lényeg annyi, hogy menjünk el, érezzük jól magunkat és ne gondolj arra a fiúra, keresek én neked másikat.

Tamarának ezen a kijelentésén kellemesen jót nevettem, majd hirtelen kicsengettek az óráról és mentünk ki a szünetre abból a nyomasztó kis kémia teremből.

Másnap iskola után szokásosan sétáltam be a városközpontba. Nagyon szép idő volt, a nap csak úgy sütött és én meg voltam olyan hülye, hogy teljesen fekete kiszerelésben mentem iskolába. De legalább jól éreztem magam abban a ruhámban. Gyaloglás közben zenét hallgattam és szépen, lassan haladtam előre amíg egy kereszteződéshez nem értem. Megálltam, a zenét egy csöppet halkabbra vettem, mert az a hangerő hirtelen nagyon hangos lett. Nézelődni kezdtem. Figyeltem a mellettem gyorsan elhaladó autókat, a járdán sétáló embereket, de hirtelen teljesen lefagyott a tekintetem. A zebra másik végére abban a pillanatban érkezett meg Erik, amikor oda pillantottam. Valószínűleg fodrásztól jöhetett, látszódott a haján, de még így is nagyon jól nézett ki. Nem láttam már egy hete körülbelül és hatalmasat dobbant a szívem, amikor megpillantottam.
Ekkor zöldre váltott a lámpa. Nem tudtam, hogy mit kezdjek a helyzettel, hiszen lehet nem beszéltünk egy ideje, de mégis az ismerősöm és valamilyen szinten a barátom is, ezért udvaisabbnak tartottam, ha köszönök neki... Elindultam a zebrán, ő velem szemben. Látszódott, hogy tudja ki vagyok, mert egy csöppet zavart, de őszinte mosolyt jelent meg az arcán. Elmentünk egymás mellett, én köszöntem neki előbb egy "Helló"-val, melyre "Csá" volt a válasz. Átértünk a túloldalra, ő felpattant a gördeszkájára és tovább ment, én újra hangosabbra vettem a zenét a telefonomon és boldogan tovább sétáltam. Nagyon jól esett, hogy köszönt nekem, attól a mosolytól meg csak vidámabb lettem.
Egész este ez a jelenet járt a fejemben, tanuláshoz sem volt igazán kedvem, mindenkinek el akart mesélni a barátaim közül, hogy mi történt velem!

Másnap Timivel beszélgettem a hosszabb szünetben. Ebédszünetnek nevezik azt a röpke kis 20 percet, de semmi értelme, mert a kisebbek miatt nem lehet sorra kerülni a menzán. Tanárok hátra küldenek, a gyerekek meg tolakodnak, mert hogy nekik ilyenkor van ebédidő. Ezért legtöbbször a termünk előtti kis padra szoktunk kiülni, és ott esszük meg amit hoztunk magunkkal otthonról.

- Hallod Timikém! Tegnap láttam a srácot, összefutottam vele az utcán. Vagyis csak mentem át a kereszteződésen, és ő is ott volt és köszönt nekem! - mondtam izgatottan és a visszaemlékezéstől újra mosolyogni kezdtem.

- Milyen srácot? Az Eriket? - kérdezte Timi, miközben az iskolánk melletti kis boltban vett chipsét ette.

- Igen, nagyon aranyos volt és egyszerűen annyira örültem. Tamarával pénteken megyünk majd egy buliba és hátha ott lesz és esetleg beszélünk vagy...

- Állj Marcikám! Tudod jól, hogy nagyon szeretlek téged, de ne rohanj ennyire előre. Ne éld bele magad megint a dolgokba, mert aztán ha újra csalódás lesz a vége, annak nem örülne senki. - mondta Timi és igaza van. Sajnos a legkisebb jeleknek is óriási jelentősséget tudok tulajdonítani, ezért könnyen beleélem magam bármibe és utána nagyon rosszul tud esni, ha mégsem jön össze a dolog.

- Igazad van. Csak annyira jó lenne. - néztem magam elé, majd haraptam egyet a szendvicsembe, amit a lenti iskola büfében vettem még a szünet elején.

- Persze, elhiszem és tudod, hogy én nagyon örülnék neki. - mondta Timi, majd picit később megszólalt. - Elmegyek veletek én is pénteken, csak hogy jobb legyen a hangulat. - rám kacsintott, majd meghallottuk a csengőt és bementünk a terembe. Mondjuk a tanárok fele mindig késik, főleg a hosszabb szünet után, de ezzel sose volt baja senkinek. Legalább rövidebbek az órák.