amikor a nap a földre költözött

5. Év elejétől üresen álldogáló szék

Január 22. A félévzárás és nem mellesleg a szülinapom. Ez a két esemény túl különböző következményeket von maga után, hogy egy napra eshessen, de valahogy megtörtént. Éppen azon gondolkodtam, hogy a szülinapom alkalmából, otthon elkerülhetem a jegyeim miatti halálbüntetést, amikor végre a névsorban az utolsó embert, azaz engem, kihívott az ofőnk. Hevesen bólogattam, és helyeseltem, amikor megszidott az eredményeim és mindenki mást megszégyenítő lustaságom miatt. Na, jó, ez így nem teljesen igaz. Patrik, Dezső és Simon teljesítményét nehéz lenne felülmúlni. A mesterhármast a tanárok már a negyedik hét után az osztály legaljának titulálta. Szegényekre nagyon durván rászálltak és Patrik meg is bukott vagy 3 tárgyból. Ha év végére nem hozza fel a jegyeit, a triumvirátusuknak bizony fel kell bomlania. Ahogy kicsöngettek és mehettünk haza az egész osztály arról beszélt milyen hamar eltelt ez a fél év. Igazuk volt. Még én is meglepődtem mennyire hamar vége lett. Már mindenki megtalálta a saját klikkjét és lassan kezdjük megismerni egymást.

Kristóf, Bálint, Márk és én a rövidített nap után beültünk a mekibe, mondván, hogy meg kell ünnepelnünk a szülinapomat. A srácoktól még ajándékot is kaptam, fogadtak a nevemben tippmixen, és percekig bizonygatták, hogy ez biztos nyerés lesz.

– Mi az, hogy nem tartasz bulit?- pislogott rám Bálint értetlenül.

– Mert nincs kedvem.- vontam meg a vállam. – elég elviselnem a családi felhajtást, nincs rá szükségem, hogy még a romot is takarítsam, ami maradna utánatok.- mutattam végig rajtuk, majd a szeméthegyen, ami a tálcájukat lepte el.

– Én ezt akkor sem tudom elfogadni!- ejtette ki kezei közül a sajtburgerét Márk, a drámai hatás kedvéért.- Sweet Sixteen meg minden, és még egy rendes bulit sem mutatsz fel?

– Különben meg kiket hívnék meg?- nevettem a színjátékon.- Csak veletek vagyok jóban. 

– Hát minket.- döntötte oldalra a fejét Kristóf, mint aki nem érti miért nem egyértelmű ez. - Elfifázgatunk este meg marhulunk azt kész.- tekintette lezártnak a témát, és tovább evett. 

– Idén!- emelte fel mutatóujját jelentőségteljesen Márk a levegőbe.- Jövőre pedig teszünk róla, hogy ne legyen több ilyen lapos szülinapod, mester.- veregettek hátba Bálinttal olyan mértékben, hogy majdnem visszaköptem az üdítőmet. Erősen gondolkodom rajta, hogy nekem is meg kéne izmosodnom, ha továbbra is sportolókkal akarok lógni.

Nem sokkal később Enikő és Berta is leültek hozzánk, mert Enikőnek nem volt pénze, így ikertestvérével osztoztak a jól megpúpozott tálcán. Két órán keresztül beszélgettünk mindenféle értelmetlen dologról, na meg persze a többiekről. A két lány hihetetlenül sok pletykát tudtak az osztályról. Megtudtam például, hogy Dezső csak a pénzes szüleinek hála került be a suliba és, hogy Bori nagy valószínűséggel márciusban cserediák lesz és Japánba (ki gondolta volna) utazik. Nem igazán tudtam, hogy reagáljak a hírre mivel sose beszéltünk egy mondatnál többet. Mindenesetre akkor ez lehet az oka, hogy az elején, Cally-től elválaszthatatlannak tűnő Napsi minden egyes pillanatát Borival tölti. Mégis amikor eljött a sötét bordó hajú lány utolsó napja, arra a döntésre jutottam, hogy hiányozni fog ebből az osztályból. Legfőképpen mert nem lesz kiről lemásolni az angol házit.

Legnagyobb meglepődésemre Cally és Napsi nem ültek vissza a helyükre. Míg a két lábon járó pozitívumságot továbbra is Jankával és Kittivel lehetett látni mindenfelé, Napsi egyedül ücsörgött barátnője megüresedett helyén és mondhatni enyhe depresszióba esett. Néha láttam beszélgetni Cally-vel vagy nagy ritkán a két focista sráccal, Levivel és Marcival, de egyébként szünetekben a fejéhez képest hatalmas fejhallgatója szinte már a fejéhez nőtt és vagy épp kifejezéstelen arccal nézett animét a telefonján vagy valamit irkált egy nagy, teledíszített füzetbe, ami mindig nála van. Már lassan egy hónap telt el így, amikor újra egyre több közös képet lehetett látni Napsi és Cally közösségi oldalain egyaránt. Sőt a beburkolózott lány újra a gólya tábori énjére kezdett hasonlítani és egyre több mindenkivel próbált jól kijönni. Múlt héten még hozzám is odajött egy zacskó gumicukorral, hogy megkérdezze kérek-e. Sose fogom elfelejteni, ahogy lelohadt a mosolya, amikor közöltem vele, hogy nem szeretem a gumicukrot.

Még akkor is ezen heherésztem, amikor a bátyám felhívott, hogy vigyem el neki a sportorvosi igazolását. Abban a pillanatban, nekem is lelohadt a mosoly az arcomról. Semmi kedvem nem volt elmenni itthonról, csak a még szülinapomra kapott VR szemüveggel akartam elszórakozni a nappaliban egész délután, de megint buszozhatok be a városba, mert már megint a határidő napján hagyta itthon azt a vacak papírt.

Amikor odaértem a sportcsarnokba, a fiúk még bent voltak a teremben pedig az edzésnek már legalább tíz perce vége volt. Az eredeti tervem az volt, hogy beülök az öltözőbe és ott várom meg őket, de amikor megláttam, hogy a röpis lányok már a terem bejáratában toporzékolnak, inkább én is a folyosón maradtam. Nem tudom, mit csinálnak edzésen, de hogy a fenekükre nagyon rá dolgoznak az biztos. Az apró szinte bugyi méretű sortjaikat pedig be kéne vezetni, hogy a mindennapokban is kötelező legyen hordaniuk. Ebben a pillanatban vágódott ki a kétszárnyú ajtó, és hangos beszélgetés és röhögés közben elkezdett kifelé tömörülni az U18-as A csapat. A röplabdások közül egy magas, szőke hajú lány azzal a lendülettel a bátyám előtt termett. Zitának hívják, ha jól emlékszem. Vicces volt nézni, ahogy a két csapatkapitány egymásnak esett. Már megint. Állandó vita téma volt köztük, hogy ki mikor van pályán. Zsombiék edzője már így is kiharcolta, hogy a lányoknak csak heti egy edzése legyen, hogy ő minél többször használhassa a termet. Ha ez még nem lett volna elég büntetés a röpiseknek azon a napon, amikor edzésük lenne eléjük kerültek a fiúk, viszont az edző bának valami dolga van ilyenkor és az edzések végéről lelép, a srácokat otthagyva a teremben, hogy gyakoroljanak. Ebből rendszerint az lesz, hogy ők meg tovább bent maradnak és az öltöző helyett a teremben bandáznak.

Még mindig ment a balhé a folyosón, amikor valaki rám köszönt hátulról. Ahogy hátrafordultam Kristóf közeledett felém és legnagyobb meglepetésemre, Napsi sétált az oldalán. Mint kiderült az unokatestvéréhez jött, aki röplabdázik, Kristóf pedig elkísérte mivel, miután ő a héten háromszor is erre jár, a lánnyal ellentétben tudja az utat. Amikor a két csapatkapitány végre nem akarta szétszedni egymást, és mindkét csapat ment a saját dolgára, én megvártam, amíg a bátyám átöltözik, elmentem vele leadni az igazolását majd elindultunk a buszpályaudvar felé. Kifele menet még láttam, ahogy a két osztálytársam a folyosón beszélgetnek. Annyira benne voltak valamiben, hogy észre se vették, amikor köszöntem nekik. Az ezt követő pár hétben elkezdtem figyelni őket és, eddig fel sem tűnt, de meglepően jól kijönnek egymással. Miközben az osztályfőnökünk éppen valami nem kötelező tanulmányi kirándulást hirdetett ki, megkérdeztem Kristófot, hogy ez mégis mi, ő csak az arcomba nevetett, hogy a lehető legrandomabb emberekkel bírom összeboronálni. Akkor is azon filóztam, hogy mennyire jól járnék vele, ha ezek ketten még közelebbi barátok lennének, hiszen így én is jobban megismerhetném félig francia osztálytársunkat, amikor kitöltöttem a jelentkezési lapot. Illetve nem töltöttem ki, mert semmi kedvem nem volt egy halál unalmas napot eltölteni valami múzeumban, így nem jelentkeztem. Mint kiderült, ez egy elég nagy hiba volt mivel az osztály 80%-a viszont igen. Köztük Kristóf és Cally is.

A kirándulás napján nem számítottam Napsira a buszon, de a korai órában mégis megláttam, teletűzdelt hátizsákjával felszállni a lepukkant, rozoga helyközi járatra. Most is úgy csináltam mintha nem vettem volna észre, amikor elsétált az ülések között. A hidegtől bepárásodott üvegen néztem, ahogy egyre közeledünk a város felé. Amikor beléptem a terembe, rajtam kívül egyetlen egy ember ült bent. Nóri volt, az egyik kirekesztett lány. Éppen egy kakaós csigát pusztított be az első padban, amikor levágódtam a saját helyemre. Nyolc előtt 5 perccel még mindig alig voltunk tízen a teremben. Egy frissen szerzett, értelmetlen játékkal játszottam a telefonomon amikor Napsi állt meg a padom mellett. Megkérdezte, hogy ide ülhet-e. Én meg mivel akkor még nem sejtettem, hogy ez az egy kérdés fenekestül fogja felforgatni az elkényelmesedett életemet, bólintottam és elvettem a táskám a mellettem lévő, év elejétől üresen álldogáló székről. Akárhogy is... nem mondhattam azt, hogy nem.