I'm sorry; taekook

Part 1

1. nap

Apró koppanások, valamint a kinti széltől megtébolyodott faágak verdeső játéka a fölöttem található ablaküvegen, s annak résein időközönként beszivárgó hűs, nedves csepp, mi arcom égetően forró bőrén landol, fájdalmasan marva ott, hol engem érint – Ezek azok. Ezek a hangok, s bosszantó érzékelések azok, melyek immáron totálisan megzavarodott elmémet kergetik az őrület mélyébe, csakhogy úgy érezzem, még a pokol tüzes rejteke is jobb hely annál, mint, ahol most vagyok. Apropó, hol is vagyok?

Szemeimet nehézkesen nyitom tagra – ugyanis szorítást érzek halántékomon ezen cselekvésemtől –, végül mégsem látok: nem látom, nem érzékelem a Hold fényárját, de még az égbolton szüntelen szikrázó fénypontok ragyogása sem üdvözöl, csupán egyedül a borzalmas, őrjítő sötétség az, mi látképemet borítja, sűrű homályba burkolva azt. Vacogva, vadul dideregve ejtem le az állam, hiszen minél előbb koszos, mocskos, de még is csak éltető levegőt kell, hogy juttassak összeszorult tüdőm hörgőcskéibe. Mohón kapkodva a dermesztő oxigént tisztulni kezd aztán a helyzet – Nem, a látkép épp, hogy nem. Ugyan olyan megvilágítatlan minden, csupán végre eljut ködös tudatomig, hogy két karom már-már szinte ki van csavarodva, ahogyan csuklóimat hátra kötözték. Hogy nem vettem ezt eddig észre? Hiszen ez rettenetes. Átkozottul hasogatnak a vállaim, s rátesz egy jókora lapáttal még ez az irritáló csöpögés is, mi arcomat éri folyton. Valóban meg fogok bolondulni.

Nyöszörögve, szemeimet összeszorítva kezdek mocorogni, próbálva a tőlem telhető erővel szabadulni ebből a szörnyűségből, de sajnos csalódnom kell. Csalódnom kell, mint mindig. Nyüszítek, amint belátom, semmi esélyem a vastag, tartós anyaggal szemben, így továbbra is csak veszettül remegve a talajon gyengülök el. Különben is mit keresek a földön? A jéghideg kőlapokon fekve még pirosas nedűmet hordozó erek útjain is fagyosság uralkodik – illetve így érzem én perpillanat. Mi történik velem? Halálra fogok fagyni?

Egyszeriben halk lépteket hallok, melyek éppenséggel pontosan felém tartanak. Rémületemben azonnal megdermedek – már amennyire képes vagyok erre a testemet fogságban tartó kényszeres reszketéstől. Hirtelen ajtónyikorgás fülsüketítő zaja üti meg hallószervemet, majd ismételten az a titokzatos cipőkopogás hallatszik, s mintha világítást is kapcsoltak volna. Látni azonban még így sem látok. Megvakultam volna?

- Idelent piszkosul hideg van. – Hallom meg aztán rekedtes hangját a személynek, ki bizonyára mögöttem ácsoroghat már egy jó ideje, legyengült, kiszolgáltatott valómat pásztázva olyan érdeklődően. Reszelős hangjából ítélve úgy vélem, ezelőtt még nemigen futhattunk össze. – Megértem, ha ráz a hideg. – folytatta csendesen, mialatt leguggolt hozzám – ugyanis parázsló simítást éreztem átfagyott, fedetlen alkaromon, mitől összerezzentem. Szívem ekkor vészesen kezdett bele hangos dübörgésébe bordáim ketrecében; abban a momentumban fogtam fel csak igazán: valószínűleg elraboltak, jót mulatva megkötöztek.

Rohamosan kerített hatalmába a pánik, s lett úrrá majd az egész lényemen, mit tagadni sem lettem volna képes. Iszonyatosan megijedtem, kishíján sírni lett volna kedvem. 

Mégis ki ő és mit akarhat tőlem?

Pénzt, ugye?

Csak az kellhet neki.

Elvégre is gazdag rokonságból származom, pénzes család sarja lennék. Emiatt tart fogva, nem? 

– Felmelegítelek, jó? – kezdte egyenesen az arcomba hajolva, bal fülemhez közel suttogva, méghozzá rohadtul nem a helyzethez illően. Rideg hangját hallgatva, elvakít a rémület. Nem akartam, hogy többször hozzámérjen, mit közölni is szerettem volna vele, ám lehetetlennek tűnt a körülmények között. Képtelen voltam. Szavaim a torkomra forrtak, ahogy szótlanul elfeküdt mellettem.

Hátam mögé húzódott, majd lassan karolta át az oldalam, hasamhoz vezetve az ujjait, míg arcát vékony ruhadarabbal takart hátamnak nyomta. Végtagjaim zsibbadtan ernyedtek el, mihelyst erősen magához szorított. Úgy éreztem, megfulladok, hogy minden porcikámat elönti a forróság, s hogy elájulok a feszélyezettségtől, ami körülvesz a közelségétől.

– Dobog a szíved, Taehyungie. – jelenti ki férfias hangján, s én megállapítom, hogy közben szélesen vigyorog. – Jó hallgatni. – reszketegen fújom ki a levegőt, míg hozzám bújik. – Kellemes.