I'm sorry; taekook

Part 2

2. nap

Vacogva, sírva nyüszítettem az átkozott fájdomtól, amely vállaim bűnös fegyencnek titulált izmait büntette, regulázta tébolyító zsibadással, akárhányszor csak mozgatásra bírtam ezen testészeimet. A sínylődés, valamint a kínszenvedés szavait viselő sós, nedves könnyeimtől átáztatott kendő – melyről idővel kiderült, eme selymes darab ejtette rabul szemem világát – kissé lejjebb siklott, ahogyan ijedten felkaptam a fejemet az ismerősen csengő hangfoszlányra: látogatóm akadt.

–Szépeket álmodtál, Taehyungie? – lettem figyelmes arra a lélekfacsaró ajtónyikorgás zajára, 'mi örökre a szívembe égette rettegésem borzalmas perceinek, sebhelyet eredményező izzó vasdarabját. Újból cipőkopogás hallatszott, mely kétségtelenül engem közelített meg. – Bizonyára már kopog a szemed az éhségtől, nem igaz? – zörgött egy szatyorral, vagy legalábbis valami olyasmivel a jobbomon, egy szilárd pultféleségen – aminek olykor nekivágtam a kobakom, ha rám tört a szabadulhatnék –, majd főzőeszköz csörömpölésre állt meg bennem az ütő. – Hoztam egy kis instant ráment neked, ugyanis a konyhát nem nevezném az én terepemnek. Kissé ügyetlen vagyok e téren, de te ne aggódj: igazán finom tud lenni a bolti is. – kuncogott, s teljes beleéléssel, őszinte lelkesedéssel kezdett mesélni nekem, mintha majd' kicsattanna a boldogság édes ízétől. Nem zavarta a tény, hogy válaszolni bizony egy lékek sem válaszolt neki.

Végül is mit ne mondjak? Rögvest végig zúdult egy pillanatra minden porcikámon az örömérzet. Totálisan elhagytam az időérzékemet, azzal viszont képben voltam, hogy már huzamosabb ideje piszkosul korog a gyomrom. Mocskosul éhes voltam és a tudat, hogy élelemhez juthatok egy csöppet képes volt felvidítani, kirázni a buksimból eddigi szenvedéstől, fájdalomtól elborult hangulatomat. – Miattad szaladtam el a város másik végébe, úgyhogy remélem, valóban elégedett leszel majd a végeredménnyel. – nevetett leguggolva hozzám, mialatt zilált tincseimet ujjai közé csavarva, finoman megborzolta azokat, békésen szórakozgatva el velük e csodás pillanat erejéig, mikor is derű ködösítette zavarodott elmémet.

Az első falat fölöttébb bódítóan hatott rám. Szinte nyögni tudtam volna, kéjes hangokat megejteni az ajkaim közül, annyira mennyei volt. Igazándiból elég lett volna csupán a földre hajítania a műanyag kistálat, hiszen kézhasználat nélkül is eb módjára tömtem volna magamba a talajról, de szerencsémre ez egyáltalán nem ilyesmiképp valósult meg: ő maga szedegette fel a két fapálcika segítségével eme ételben szereplő tészta, levesben átitatott darabjait, s helyezte kellő gondossággal a számba azt, míg szabad tenyerével arcom bal oldalát simította, töretlenül érintve forró ujjaival fagyos bőrömet. Frusztrált a dolog, de ameddig ki nem ürült a tál, eszem ágában sem volt ellenszegülni sem neki, sem bizarr viselkedésmódjának.

–Kérlek. N-nem vennéd le... a kendőt? – szólaltam fel a lehető leghalkabb módon, vadul remegő hangszálaimon, miután ő eltávolodott tőlem, s ismét azzal a zacskóval kezdett el ügyeskedni a pulton. Hajtott a kíváncsiság, hol vagyok és, hogy lenne-e esélyem elszökni innen, valamint tervet szőni, később pedig menekülőre fogni.

Felkavaró csend. Csupán ennyi fogadott.

Hirtelen ismét pánik uralta reszkető testem minden zugát, ami miatt menten összerezzentem, ajkaimat erősen egymásnak préselve, amikor váratlanul elém vágott és sápadt arcbőrömet gyöngéd tapintású kezei közé fogta. Ezután vontatottan ugyan, de nyakam meztelen bőrére nyomott egy pehelykönnyű puszit, s ott motyogott valamit – engem teljes mértékben az undorérzet hatalmába kerítve ezen tettével –, majd egy sebes mozdulattal húzódott fel a kendő takarásában meglapuló jobb fülemhez. – Ígérd meg, hogy nem sikítasz. – lehelte csöndesen, amitől dermesztő hideg futkosott végig a hátamon.

Elbizonytalanodtam. Lehet, jobb is, ha nem látom a körülöttem található térséget. Mégis hol vagyok, hogy a hangomat kieresztve kellene sikoltoznom?

Pillanatokkal később fejem mögött, tarkómnál éreztem ujjainak fürge mozgását, birizgálását a kendő összegörcsölt részénél, míg tudatom kitartóan vívódott, megállítsam-e a cselekvésben. Akarva-akaratlanul is hatalmasat nyeltem, mihelyst lazított halántékom a kínkeserves szorítás, s lecsúszott a szemeimről az a puha sál, amelyet félelemről árulkodó könnyeim nedvesítettek be oly' precíz alapossággal. Nehézkesen pislogtam párat, mire elég éles lett a látképem ahhoz, hogy tisztán kivehető lehessen az engem ártatlanul vizslató kerek, kávébarna szempár. Tekintetemet lassan vezettem fel a holdfény ezüstös fátylába öltöztetett éjszínű, selymesnek tűnő tincsekre, melyek szemei kiolvashatatlan érzelmeket tükröző pillantásaira vetettek sötét árnyékot.

Megilletődötten pillogtam a mozdulatlan fiú tündöklő, csillógó íriszei közé, ahogy a felismerés végig söpört az elmémen: oda a büszkeségem. Hány éves ez? Tizenhat?

Kishíján nevetni támadt kedvem a pillanat hevében – amiért valóban ennyire szerencsétlen volnék, hogy ez a nyeszlett kisgyerek raboljon el, majd rémítsen halálra –, amikor is körbe pillantva tüstént megrökönyödve maradt abba a lélegzetem. Oxigénhiány gyötört, amelyet az elém táruló horrorisztikus kép idézett elő bennem.

A kis helységben homály, valamint sötétség honolt, csupán egyedül a poros lépcsősor végéből előbukkanó hold fényárja világított meg egy magasított asztalt a térség közepén; egy meglehetősen hosszú tartóról lelógó, függeszkedő kések megélezett pengéi sziporkáztak vakítóan a visszatükröződő fényözönben. A pulton jól láthatóan egy tárgylemezekkel teli doboz csücsült, melyekből párat már elhasználhattak, ugyanis némely lemezek mélyvörös nedűvel kapaszkodtak gymásba.

Vérrel voltak összetapasztva. Emberi vérrel?

Megállíthatatlan gyorsasággal szántották végig arcomat a lágynak érződő gyémántcseppek, míg azok kesernyés ízt eredményeztek megremegő ajkaim közt beszivárogva.

– Ne sírj. Itt vagyok. – karolt át rögtön aggódó tekintettel a másik, mihelyst észrevette könnyáztatta arcomat, s búskomor, ijedt arckifejezésemet. – Nem lesz baj. Nem akartak bántani, Taehyungie. – suttogott halkan, már-már bíztató hangzással nyomatékosítva mondanivalóját, miközben erősen magához szorított, mélyenszántó forróságot biztosítva hátrakötözött végtagjaim zsibbadt ereinek. – Én csak ölelgetni szeretnélek.