❝Szívem ekkor vészesen kezdett bele hangos dübörgésébe bordáim ketrecében: abban a momentumban fogtam fel csak igazán; valószínűleg elraboltak, jót mulatva megkötöztek.❞
2017. 06. 29.
warnings: horror!au, yaoi, smut
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
3. nap, hajnal 01:22
Az égnek, mi fejünk felett telepszik nincs színe, nincs tónusa; az ég kékje fénytelen odú, tele levegővel. Az éggömb semmi, létezése triviális - Azonban én mégsem szemlélhetem, nem tekinthetem magasságának lehengerlő látványát. Elérhetetlen, akárcsak hű szeretteim, a friss légvételek, s szívmelengető gondolata otthonomnak, az őzszín nyílászárónak. Kegyetlenség, nemde? Hogy, ami életünkben a legfontosabb, pusztán csak hiányával fedi fel magát előttünk.
Torz, abnormális ricsaj hallik ki a külváros idilli neszeiből; a vérontó sírása. A megtébolyodott éneke.
- N-nem, én-én. . . Mit tettél? - nyökög zavarodottan, egyenest a repedezett, nyolclábúk szőtte förmedvénnyel cifrás falnak lódítva, felsőmnél ragadva föl alakom. - Látod? Bántottalak, mert kikényszerítetted! - Aortapumpám vészest kiabál, tüdőm sípol, s kobakomban fellelhető nézeteim összekuszáltan, borotvaéles szilánkokban hevernek a nyirkos kőpadlón. Rémes, mennyire tartok tettem kimenetelétől. Olyannyira, hogy máris előbuggyannak csillogó cseppjeim a feszélyezettség hatására, mely pillanatnyilag körülölel. Szinte fojtogatva mar.
- Azt akarod, hogy a Sötét Utasom va-valami borzalmasat tegyen? - sírdogál elesetten, eközben mégis letörölgetve a szemeiből zúduló könnyárt: kissé talán úgy fest, akár egy lehangolt óvodás, aki a reménytelen helyzet ellenére is rendezgetni próbálja külsejét - mindhiába, hiszen továbbra is kitartóan toporzékol. Sötét Utas? Ezzel meg mire céloz?
- Nem! Én sa-sajnálom! - meresztek hatalmas íriszeket, önvédelem jellegével igyekezve mellkasom előtt kapálózni, hadonászni. - Esküszöm, hogy nem fordul elő többször! Cs-csak. . . - szorítom össze szemeimet, amint közelebb préseli magát hozzám.
- Nem vagyok képes irányítani! Nincs jelen, nincs múlt. Érted? - Levegő után kapkod, már-már fújtat az idegtől, ami átvette felette az uralmat. - Te vagy a hibás! - ráncolja össze a szemöldökcsontját díszítő bakelit ívet, majd aztán. . . aztán felsőtestemhez kúszik, hogy átkarolhasson, hogy a nyakhajlatomba fúrhassa könnyáztatta arcát. Meghökkentem. Totálisan összeomlott.
- Igen, te nem tehetsz róla. Nyugodj meg - pusmogom csendesen, amire acélosabban szorongatja meg reszkető porcikáimat, mindenestül a fogcsikorgatóan hideg padlóra kényszerítve kettőnket. Kedveskedő megnyilvánulásaimra pedig úgy tűnik, mintha csak nyugtatót szedett volna be; az egész testén végigfutó, melengető érzés jótékony, csillapító hatással van lázasan dolgozó elméjére.
S most e kicsiny helynek csend lepi területét. Vészterhes hallgatagság.
- Rohanok az erdőben, s a Sötét Utasom kerget - Akárcsak, ha kicserélték volna a pillanat törtrésze alatt. Úgy bújik hozzám, mintha jót és rosszat együttöltve megadhatnék számára egyetlen mozdulatommal. - Belül érzem, meglőttek, hiszen Ő is nagyon szenved - Halkan sutyorogja bőrömre bizonytalan szavait, ám azok így is tisztán elérik hallójáratom. - Ő a részem, bennem él, s nem hagy nyugton lennem. Folyton csak suttogja: még! Hangjától szívem is reszket. Folyton csak üvölt és sír, akár egy csecsemő, gyermek. Ölésre késztet, amennyire bír, s ha megteszem, jobban szeret.
Megremegek. Képes lenne megnyílni előttem? Tudtomra adni, mi ejtette rabul? Segítségért fohászkodna? Ez lehetséges? Megtörténhet?
- Ha szomorú vagyok, s sírok, az Ő harmatkönnye pereg. Ha mások között tüzet szítok, Sötét Utasom önfeledt, nevet - Felnyikkannék, amikor tovább durmolva fülbemászó, dallamos sorait a csuklóm kültakarójába váj hegyeskés körmeivel. - Ha maradsz, csókold a számat, hisz ha szeretsz - vezeti fel rám fényes pislogóit, majd úgy folytatja - Őt is szereted.
Hogy mi?
Csillámló lelke tükreit egy pillanatra sem süti le, ameddig gömbölyű államra fog, s esélyem sincs felfogni, amint a közöttünk létező levegő semmissé lett és a Rémség ajka megtalálja puha és odaadó ajkam, amely ámultan pihegett. Lassan, sóvárgón, időt adva magának, hogy felfedezze az ajkak formáját, ízét, lágyságát. S én olykor megremegő, lecsukott pilláit vizslatom egészen addig, amíg képes vagyok vasmarokkal tartani homályban úszó agyam öntudatát.
___
yeey, hali ismét ^^
a vers nem tulajdonom, de mivel részben ez is ihlette a sztorit, muszáj szerepeltetnem <3 tudom, hogy kis falatnyi fejezet, sryyy srácok. mi a véleményetek? :33 vajon mi lesz a kövi fejezetben?
