I'm sorry; taekook

Part 3

3. nap

 00:02 – Vakított el újonnan az a kínzóan pirosló tónusként tündöklő fényár, mely bizonyára a pontos jelenlegi időt közvetítette, egyenest a rozoga fabútor kényelmében elszunnyadt, csendesen szuszogó ifjú karórájából. Amikor az ember álmából felriadva próbál megnyugodni, minden rendben van, valahogy sosem gondol arra, talán mégsincs.  

Pislákolóim rémült szemfénye sűrűn cikázott a táncoló árnyak festette pincefal minden szegletén, míg feltételezhetően a rothadás és vér kesernyés aromájától terhes levegőt küszködtem magamba, s törekedtem nem oly rögvest ki is üríteni felkavarodott gyomrom csekélyke tartalmát. Annyira ijedt voltam, rettegtem a nekem szánt sorstól – nem telt el szekundum, hogy ne járt volna fejemben a tagadhatatlan tény: fogságban kuporodok, méghozzá egy éjszín tincsekkel borított gyermek zárkájában, ki arcán mosollyal, élvezettel üdvözli a nyelőcsövekbe gyülemlett vérvöröst, s szembogaraiban kielégülés lappang, mikor végső légvételével vesződik a reményhalt.

Bizarr. Irdatlanul morbid.

Talán pszichés rendellenességgel bajlódik, netán kedvtelésből, avagy kényszerből mészárol. Esetleg pusztán egy szerencsétlen félnótás, kinek balul sült el a közelmúlt. Mindenesetre bármeny fogalom is legyen az, mi személyét írja körül, szöknöm kell előle. Hisz olyannyira jelentéktelennek, tehetetlennek érzetem magamat, s immáron sokadik napja már. Rettentő honvágy gyötör, egyre sűrűbben. Vajon a szüleim hogyan viselik a hiányom? Próbálnak nyugodtnak látszani, s közben halálra aggódják magukat? Fel kell szívódnom ebből a borzalmas jelenből, vagy a végletekig őrül bele a lényem – Ebben teljességgel biztos vagyok.

– M-miért? – szipogtam, visszafogott hangomban szokatlan cérnavékonysággal. – Miért tartasz f-fogva? – Hirtelenjövő mocorgás, motoszkálás zaja és kelletlen, reszelős nyögés volt, mi zörejmentes pityergésre kényszerítette mellkasomban felerősödő, repedésnek indult ketyegőmet. Annyira félek.

Aztán eszembe ötlött.

– Ha- ha pénz kell, csak engedd meg, hogy felhívjam a szüle-

– Nekem nem kell pénz, édes – Ezen sutyorgásával zúzta a legapróbb darabokra hitemet, lelkesedésemet szakítva félbe, hosszú szempilláit ráérősen rebegtetve meg. – Nincs szükségem rá – nyalt almapiros ajkának kiszáradt felületére, fénytelenségétől fosztva meg azt, bágyadt tekintetét emelve védtelen, szégyenletes valómra. – Te kellesz, Taehyungie. Hogy itt legyél velem – hunyta le szemhéját mosolyogva. – Csak is velem. . .

– Mert egyedül érzed maga-ad? – szuszogtam. – Nincsenek barátaid, igaz? Ez-ezért? – Válaszra ugyan nem méltatott, csupán zavartan felnyitotta pilláit, s lassacskán újból felém kapta hamvas bőrű arcát. Iszonyúan fiatal. És egyben ördögi. Észveszejtő.

Feltápászkodott a kávészín ülőalkalmatosságról, majd bal markát ökölbe szorítva dörzsölte meg a szemét, ásítva egy hatalmasat, mindeközben nyüszögve intézve felém kimért lépteit. Hatalmasat nyeltem, mikor lerakta magát elém; farmernadrág fedte térdét téve le a fagyos kőre, s tenyerével a combjaimba csimpaszkodva hajolt közel holtsápadt képemhez. Lesütve könnyes pillantásom szélsebesen kotortam éltető oxigén után, megremegve a kültakarómat ért acélos érintésére. Erős volt.

– Te lennél a barátom? Lennél az, TaeTae? – kutatott őzbarna tekintetem után, tárgyilagos ábrázattal megspékelve riasztó közelségét. Már-már az ajkaim közé lihegett, leírhatatlanul kényelmetlen, kellemetlen volt. Aztán egyik kezét elemelte a combomról és állkapcsomat megragadva billentette meg a kobakom, s kisimította a szemeimbe lógó tincseimet, így kénytelen voltam ismételten a báránybőrbe bújt farkasra vezetni megtört pislantásom. – Leszel a barátom?

– Igen, le-leszek – pusmogtam megszeppenten, megadóan sóhajtva, majd egyszer csak váratlanul bevillant, mire is használhatnám fel a jelenlegi helyzetet. – Leszek a barátod, h-ha segítesz kicsit – kezdtem neki kissé bizalmatlanul –, mármint. . . é-én már egy ideje nem voltam mosdóban és igazán szükségem lenne rá. Eloldoznál és megmutatnád nekem, hol találom? – daráltam le azonnal, mielőtt még ténylegesen hányinger fojtogatott volna attól, ahogy üveges tekintettel, s gránátalmavörös száján feltűnő széles görbével cirógatja a tarkómat. – A-azután játszhatunk is valamit, mit szólsz?

Egy ideig elmélázott mondanivalómon, tarkómat simító csontos ujjai is megálltak az állandó mozgásban. Végül bólintott egyet; kicsomózta a csuklóimat és miután segített felnyalábolni a talajról, a lépcsőn mögötte kullogtam meg-megszédülve olykor.

A fürdőhelység falapját becsukva magam mögött rögvest kattogni kezdett az agyam, s azonnal ki is szúrtam a magasban lévő szűkös rést befedő üveglapot, mi felől fényt véltem beszűrődni. Talán csak álmodom, gondoltam. Nem volt tiszta a fejem: éhség kínzott, émelyegtem, napok óta nem ért friss levegő. Egyesegyedül az vetült ki fáradt, kialvatlan pislákolóim elé, hogy minél hamarabb ennek a pokolnak tűnő térség túloldalán, a házon kívül tudhassam magam. Elhamarkodottan cselekedtem.

Az éppen járó mosogatógép volt az, amire nyögve-nyelősen ugyan, de rövid időn belül feltornáztam magam, remegő végtagokkal igyekezve stabilan megmaradni annak fedelén, majd torkomban vadul verdeső életem motorjával az ablak rozsdásodó kallantyúját kezdtem el feszegetni már, mikor átmenet nélkül, egyszer csak iszonyú sípolás zúdult végig a hallójáratomon; koponyám szinte széthasadt a gyötrelemtől. Fülemhez kapva torzult az arcom keserves grimaszba, azonnal éles nyögést hallattam, s éreztem, hogy a magasban nincs mire támaszkodnom: rettentő hangzavar kíséretében vágódtam a zuhanyzó kabin síkos oldalának.

Másodpercekkel később a fiatalabb hangja hisztérikusan, kegyetlenül hangosan csengett. 

Pofon vágott.

Világos fürtjeimbe mart, ujjaival tépve meg kegyelemért üvöltő hajhagymáimat, s azoknál fogva kezdett ráncigálni vissza a homály tartotta rettegésben lévő, omladozó pince irányába.