Ez csak egy álom? [BTS Jikook FF/BEFEJEZETT]

*Sajnálom, remélem még találkozunk*

~Jimin szemszög~

Reggel már korán fent voltam. Nem tudtam aludni. Egész végig csak Jungkook járt az eszembe. Nem akarom, hogy elmenjen. Lementem reggelizni. Anyukám, meg a testvérem már elmentek dolgozni. Egyedül voltam. Az a nagy csend. Elég rossz érzés volt. Nem sokat ettem. Nem esett jól. A nap hátralévő részében azon gondolkodtam, hogy mondjam el neki, vagy egyáltalán el-e mondjam neki. Végül arra jutottam, hogy elmondom. Már tudom is, hogy. Időközben megbeszéltem vele,hogy hánykor és hol találkozunk. Lassan már készülődnöm kell. Fel is vettem egy fekete csőnadrágot, egy fehér pulcsit és egy fekete baseball sapkát. Általában mindig így öltözködöm.
10 perc múlva már oda is értem. Jungkook már ott volt.

-Szia.

-Szia. - rekedt és szomorú volt a hangja

-Na, mi a baj? -kérdeztem aggódva

-Nem akarok elmenni. Nem akarlak itthagyni. Az egyetlen barátomat...-itt elcsuklott a hangja, és láttam, hogy szeméből elindulnak a könnyek.

-Na, ne sírj. - mondtam, majd megöleltem. Mégjobban elkezdett sírni, és szorosan visszaölelt.

Pár percig még így álltunk.

-Mondanom kell valamit.. -mondtam, kicsit félve

-Mondd csak. -mondta szipogva

-Nem is tudom, hogy mondjam. Az együtt eltöltött idők alatt nagyon megkedveltelek. Ennyire szoros köteléket még nem éreztem senki iránt. Te vagy az egyetlen, akit ilyen közel engedtem magamhoz. Nem tudom, hogy ezt most hogy tudnám elmondani. De én nagyon megszerettelek, de nem mint csak egy barátot...-tovább nem tudtam folytatni..

-Ezt hogy érted? -nézett rám, kisírt szemekkel.

-Tudod te.. -mondtam egyhangúan

-Tudod...ezt én is ugyanígy el szerettem volna neked mondani. Én is úgy érzem, hogy kettőnk között nem barátság van.. Hanem több.. -halkan a földet bámulva mondta mindezeket

-De sajnos ez már nem számít... -mondtam könnyekkel küzdve

-Miért mondod ezt? -nézett rám kérdően

-Mert ha te most elmész, akkor már semmi nem lesz olyan, mint az elmúlt pár hónapban... -mondtam szomorúan

-Szóval, te úgy gondolod, hogy már nem fogunk egymással foglalkozni? - kérdezte immár megint könnyes szemmel

-Én nem ezt mondtam. De a távolság ezt fogja tenni. - szólaltam meg már én is könnyes szemmel

~Jungkook szemszög~

Mikor ezt  Jimin kimondta, már tudtam, hogy tényleg mindennek vége. Igaza van. Pár nap után már teljesen elfelejtjük egymást. Ez az, amit én nem akarok, de úgy látszik ez így lesz. Viszont örültem, hogy elmondhattam hogy többet érzek iránta, és ezt ő is így gondolja... Míg ezeket gondoltam, mellettem Jimin arcán már száguldozva versenyeztek a könnyek... Szorosan magamhoz öleltem amit ő is viszonzott. Nem tudtam elengedni. Nem tudtam megválni tőle. Már én is sírtam. Megszólalni se tudtam. Majd az utcán anyukámat és húgomat láttam megállni egy taxival. Anyukám kiabált nekem hogy mennem kell mert a gép nemsokára indul Daeguba. Jimin is hallota. Kibontakozott ölelésemből és csak ennyit mondott:

-Vigyázz magadra. Sosem foglak elfelejteni. Remélem még fogunk találkozni. Mindig is szeretni foglak. -majd egy felénk, szomorú de szeretettel teli csókot nyomott ajkaimra amit viszonoztam is.

-Te is vigyázz magadra. Én sem foglak elfelejteni soha. Fogunk még találkozni ezt megígérem. Szeretlek. -utoljára megöleltem majd el siettem a taxihoz, beültem húgom mellé és a sírást visszafolytva néztem ki az ablakon Jiminre aki csak ott állt és sírva nézett az autó után.

-Nyugi fogsz még vele találkozni és sosem fog elfelejteni.-nyugtatott a húgom. Kezembe temettem arcom és csak sírtam.

Lassan megérkeztünk a reptérre. Kiszálltunk a taxiból és kipakoltuk a táskáinkat. Útközben valamennyire sikerült megnyugodnom. De az arca még mindig előttem volt.

~Jimin szemszög~

El sem hiszem, hogy tényleg elment. Itthagyott. Sírva ballagtam haza. Beléptem az ajtón. A cipőmet lerugdostam magamról, bementem a konyhába és két üveg sörrel mentem fel a szobámba. Teljesen magam alatt voltam. Senkit se akartam látni. Nem ettem. A két söröm kívül semmit nem ittam. Éjszaka nem aludtam. Az anyukám és a testvérem aggódott értem. Nem hagytak békén, de egyszer se nyitottam nekik ajtót. Senki és semmi nem érdekelt. Két napja, hogy itthagyott Jungkook. Azóta már írt és hívott is. De nem vettem fel és nem is írtam vissza neki. Nem tudom miért. Túlságosan fáj. Fáj ez az egész. Utánna akarok menni....de nem lehet. Hisz még csak most költöztünk ide. Már fél hónapja vagyis két hete hogy elment. Közben apám felkeresett. Hogy látni akar. Szeretné ha elutaznék hozzá. Anyám nem engedi, de én menni akarok. Mert itt minden csak Rá emlékesztet. Nem akarom elfelejteni őt. De azt se akarom, hogy ennyi minden legyen körülöttem ami csak Rá emlékesztet. Anyámat nagy nehezen rávettem, hogy had menjek el apámhoz Daeguba. Miért ismerősöm nekem ennyire ez a város?  Mintha már hallottam volna valakitől. Na mindegy. Anyám beleegyezett. Ezért másnap már el is indultam a reptérre. Isten veled Busan. Szerelmem régi városa. Úgy érzem ehhez a városhoz már semmi sem köt csak a szép emlékek. Fél nap után meg is érkeztem Daeguba. Apám a reptéren várt. Örült, hogy végre láthatott. Magához tért és rájött, hogy a fia vagyok és joga van velem törődnie. Este honolt a városban. Nagyon szépen ki volt világítva minden.

-Megérkeztünk. - szólalt meg apám

Egy emeletes sárga ház előtt álltunk meg. Nagyon szép volt. Látszik apám gazdag. De nem ez a lényeg. Új jövő vár rám.

-----------------------------------------------------------

Sziasztok!! Remélem tetszett az új rész. És bocsánat a két napos kihagyásért. Ha tetszett a rész akkor hagyjatok nyomokat!! :3

ByeBye ;) <3