HOPELESS [ls au]

H o p e l e s s

1940. Májusa

Harry Styles feljegyzése

Most jött el a pillanat, amire már régóta győzködtem magam.

Megkértek, hogy naplózzuk az eseményeinket; én hülyeségnek tartom. A kitartásom ebben a témában csupán a mai napig fog tartani.

Egészen eddig türelmetlenül toporgott a csoport a vonatállomáson. Izzadtunk és fáztunk egyszerre, és mindamellett, hogy az időjárás kikészített minket, a legtöbbünk remegett is. Én azt csináltam, amit ilyenkor mindig; felpillantottam az égre, és némán, magamban számolni kezdtem a felhőket. Rengeteg volt, és gyorsan haladtak, alig tudtam követni őket. Ma Louis is csatlakozott hozzám. A szívem a torkomban dobogott, ahogy a vállamnak ütközött a feje, mikor meglökték őt. Végig egy szót sem szóltunk, nem beszélünk, mióta megtörtént az a baleset köztünk, de ott volt mellettem.

Jelenleg felváltva bámulok ki az ablakon és lesem meg a velem szemben ülő Louist. Nem tudom miért  pont előttem foglalt helyet, mehetett volna Zaynhez, a legjobb barájához is, vele talán lett volna miről beszélnie. Ha velem volt, egy szót sem szólt. Megértem.

Amíg ki nem nyitottam ezt a füzetet, idegesen kopogtattam a ceruza hegyével az asztalon. A barna hajú, aki valaha olyan közel volt hozzám, csak gondolkodva meredt a kezére; valószínűleg azt figyelte, ahogy az ujjai kerülgetik egymást.

És most is az jut eszembe, ami akkor.

A tekintete hiába volt fakó, számomra ragyogott.

Inkább visszatérek az íráshoz, hiszen ha bárki is elolvasná, amire nincs sok esély, nem hiszem hogy örülne a Louisról szóló ódáknak. Mégis, meg kéne tudnia az emberiségnek, hogy ő nem ide való.

Valószínűleg csak azért adták meg nekünk a lehetőséget a naplózáshoz, hogy ne csavarodjunk be. Pedig én már rég megtettem, Louis hónapokkal ezelőtt elcsavarta a fejem, és a most kialakult helyzet még inkább arra buzdít, hogy féltsem őt; katonák vagyunk.

A sorsunk meg van írva, mindenhogy meg fogunk halni.

Talán nincs mitől félnem.

Harry idegesen dobolt az ujjaival az asztalon, lesütve tekintetét. Fájdalmasan korgott a gyomra, ezen pedig sajnos nem tudott segíteni. Legutóbb előző nap estéjén evett, azóta pedig nem volt ideje; pedig szüksége lett volna az energiára. A csönd, ami rá, és kabintársára telepedett felemésztő volt, de egyben meg is töltötte őket.

Harry mély levegőt vett, és lehajtva fejét, újra jegyzetelni kezdett.

Semmit sem csinál, csak néz előre. Egy elég furcsa módon fekszik, bár kit álltatok; egy vonaton csakis furcsa pózban lehet feküdni. Egyáltalán nem néz rám, olyan, mintha egy elérhetetlen valaki lenne számomra. Egy ismeretlen személy, aki elbújik előlem, mert tudja, veszélyt jelentenék rá. De mostmár olyan mindegy.

Talán az érzéseimről kéne beszélnem, de sajnálom, azokat már rég elvesztettem.

Megfosztottak tőle, csupasznak és meztelennek érzem magam. Nincs körülöttem senki, nincs rajtam senki, nincs senki, aki magába fogadna, ahogy ő tette.