2027, április. 13.
Valami újra közeledik.
Az emberiség az elmúlt években sok csatát és borzalmat élt meg. A 3. Világháború végeztével már csak az emberi faj az, amely az egykori világ romjain, egy elkerített városkában képes tovább élni.
De a várost...
Ups! Ten obraz nie jest zgodny z naszymi wytycznymi. Aby kontynuować, spróbuj go usunąć lub użyć innego.
2027, április 10.
Hányinger kerülgetett, a fejem fájt és idegességemben remegtem, ahogy beléptem az ajtón a hófehérre mázolt szobába, egyenesen anyám irodájába. Lehet, hogy a polgármester lánya vagyok, de nekem is csak rendkívüli esetekben szabad a Központba lépnem. A rendkívüli esetek pedig általában semmi jót nem jelentenek.
Az ugyanúgy fehér kanapé felé vettem az irányt, és lerogytam rá. Anya szerint a fehér a megtisztulás, az újjákezdés jele, ezért ő maga is folyton abban jár. Nemegyszer rám pirított már a zömmel fekete ruháim miatt.
Gyűlölöm, hogy olyanná akar formázni, mint ő. Nem tudja elfogadni, hogy belőlem sosem lesz vezető, nem veszem majd át egyszer a helyét a Központban. Ha egy kis csoport előtt beszélnem kell már attól kiszárad a szám és izzad a tenyerem, össze vissza magyarázok és dadogok közben. Hogy tudnék irányítani egy egész várost, ami az emberiség jövőjét képviseli? Sehogy.
Ilyen gondolatokkal terelem el a figyelmemet. Könnyű anyára dühös lenni, mindenki, akinek valami fájdalma vagy vesztesége van, őt okolja. De egy vezetőnek ezzel is meg kell birkóznia. Amióta a kísérletek rosszul sültek el, minden ember a Központról és a fejesekről duruzsol. Úgy vélik, az anyámhoz hasonlók miatt lesz vége az emberi fajnak.
A Központ egy hatalmas, egekig érő tündöklő épület a város közepén, körülötte kerttel és gyönyörű erdőséggel. A városban sehol nem lehet találni növényeket, vagy egyáltalán olyan szép épületeket mint ez, ezért is irigylik olyan sokan az itt dolgozókat. Ők nem szűkölködnek ételben és ivóvízben, mindenük bőségesen megvan, szállást és biztonságot nyújtanak nekik.
Ha jól tudom, a Mutánsok pont ezért lázadtak fel annak idején. Az "átalakítás" után nem csak a küllemük, de a gondolkodásuk is megváltozott. Valamire rájöhettek, ha képesek voltak kockáztatni az emberiség jövőjét a 3.Világháborúval.
Az ajtó amint én jöttem be nemrég, lassan kinyílik, és anyám áll előttem teljes pompájában. Biztosan egy megbeszélésről jön, csak akkor vesz fel nadrágkosztümöt. Rám pillant, majd szó nélkül elsétál mellettem és tölt magának egy pohár vizet. Élénk vörös rúzsa nyomot hagy az edény átlátszó peremén.
- Ez a víz pocsék. - húzza a száját. - Tiszta klór, és az íze is borzalmas.
Nézem ahogy leteszi a poharat a pultra. A negyedben ölni tudnának egy ilyen pohár vízért.
Anyám leül elém az óriási íróasztala mögé, és lábait keresztbe teszi, kezeit összekulcsolja térdén. Körmei mint mindig, makulátlanul manikűrözöttek.
- Elena kincsem, azért vagy itt, hogy munkát ajánljak neked itt, a Központban. - csap bele minden bevezetés nélkül. A torkom kiszárad. Szerintem nem jól hallottam.
- Tessék?
Anyám hátra dől a székén és elmosolyodik. Csak ekkor tűnik fel, hogy a smink alatt milyen nyúzott is valójában, szemei karikások. Sosem volt egy öreges nő, most viszont mintha a barázdák mélyebbek lennének világos bőrén.
- Találtam neked feladatot. Nem azt mondtad a múltkor, hogy állást keresel? Az egyik dolgozónk, Rick, nos... Szívrohama volt. - mondja szomorúan. - Így hát megüresedett egy poszt, amit sürgősen be kell tölteni.
- És a kísérletek? A szívrohamra sem volt megoldás? - kérdezem. A fejét rázta.
Ettől a hírtől valahogy kedvetlenebb leszek. Az összes kísérlet csak azért folyik, hogy a falon túlról érkező, és az itt bent pusztító betegségeknek ellent tudjunk állni. Az embereket génmodosítják, hátha ezzel elérik, hogy nemcsak kívül, de belül, az immunrendszerük is tökéletes és ellenálló legyen.
Mikor Mutánsot mondunk, nem a rothadó, nyáladzó, öntudatlanul mozgó testekre gondolunk. Azokra a génmódosítottakra, akiknél anno rosszul sült el a beavatkozás. A külsejük tökéletes, ők maguk is hibátlanok... egyet kivéve. A lázadást. Ők voltak azok, akik kirobbantották a 3.Világháborút. Miattuk vagyunk ebben a koszfészekben a világ romjain, pusztuló félben.
- Anya, kérlek vigyázzatok. Nem akarom, hogy megint azt történjen, mint régen. Mi van, ha megint így reagálnak? - aggódom emiatt.
- Vigyázunk, már rajta vagyunk a hibák megoldásán. Ígérem. - újabb halvány mosolyt enged felém. De engem nem vár át, ismerem ezt. Ez a gondterhelt mosolya. Akkor csinálja, ha takargatni valója van, ha nem megy minden úgy, ahogy annak mennie kellene.
De nem szólok semmit, inkább a munkáról érdeklődök.
- És mi lenne a munkám?
Feláll a székből és magas sarkúján az ablakhoz sétál. Én soha nem fogok tudni olyan stabilan és magabiztosan járni ezekben a cipőben.
- Tudod jól, hagy csak olyan embereket használunk a kísérletekre akik betegek, vagy önként jelentkeznek. De amíg nem tudjuk, hogy reagál az alany, be kell zárnunk. Önmaga és a környezete érdekében. - rám pillant a válla fölött, barna szemei kíváncsian méregetnek. - Van nekünk egy ilyen fiunk. A lenti cellák egyikébe zártuk be. Róla kellene gondoskodnod, amíg el nem döntjük, mi lesz a sorsa.
Hogy én? Egy mutánsról? ÉN? Nagyon nem jó ötlet...
Mégsem teszek mást csak bólintok. Kell nekem ez az állás. Végre a kísérletek közelében lehetnék, és még pénzt is keresnék. Nem kéne folyton találgatnom, részese lennék az egész "betegségre ellenszer" hadműveletnek.
- Kíváló! - tapsol egyet anyám vidáman. - Holnap azonnal kezdhetsz is!
Hello hello Olvasók!
A sztori kissé lassan indul be, de azért remélem, nem veszi el a kedveteket az olvasástól. Ha már itt vagy, csillagozz vagy kommentelj, kritikát is szívesen fogadok! ;)
Hamarosan jövök a következő résszel, és még szereplőkkel!
