2027, április. 13.
Valami újra közeledik.
Az emberiség az elmúlt években sok csatát és borzalmat élt meg. A 3. Világháború végeztével már csak az emberi faj az, amely az egykori világ romjain, egy elkerített városkában képes tovább élni.
De a várost...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
2027, április. 11.
Az hagyján, hogy a munkaidőm este 8-kor kezdődik, amikor már sötét van... De eléggé megrémít, hogy az alaksorban lévő cellasor koromsötét, és zseblámpát kell vinnem magammal, ha valamit egyáltalán látni akarok.
Senki nem mondta, hogy ez egy könnyű meló lesz. A falakon csak pár rácsos ablak található, azokon szűrődik be az éjszakai hold ezüstös sugara, és a lámpák fénye.
A feladatom: Minél többet megtudni az alanyról. Jegyzetelni, beszélgetni vele, ezek mellet megfigyelni, hogy reagál a szérumra, ami a módosítást okozza. Ételt és italt csak akkor adhatok neki, ha a főnököm, (azaz Anyám) engedélyt ad rá. Végülis nem tűnik olyan nehéz feladatnak.
Ahogy a cellasorhoz érek, behúzom magam után a nehéz vas kaput, ami hangosan csattan a betonkeretben. Összerezzenek a hirtelen csendbe hasító éles hangra. Aztán megemberelem magam, és elindulok az utolsó cella felé, ahol állítólag a Mutáns fiút tartják. A zseblámpámat bekapcsolom, és ügyelek a lábam elé. Ki tudja, mi van ezen a sötét, mocskos padlón, amiben orra bukhatok.
Megállok a börtön előtt, és átvilágítok a rácsokon. Oké, tudtam, hogy lesz majd bent egy ember, mégis váratlanul ér, ahogy ott ül a sarokban, fejét a térdeire hajtva. Rossz érzés fog el.
- Kghmm... - köszörülöm meg a tokrom.
A srác felnéz, nekem pedig eláll a lélegzetem.
Az első ami feltűnik, a szeme. Nem emberi. Vakítóan sötétkék, pupillája körül pedig szinte fehér, ragyogó kör fut végig, szélei lassan halványodnak, míg bele nem olvad íriszébe. A másik az arca. Még sosem láttam Mutánst ezelőtt, de egyszerűen..tökéletes. Ez a legjobb jelző rá.
Bőre hófehér, egy apró hiba sincs rajta. Szempillái hosszúak, ajkai dúsak, halvány rózsaszínek. Sűrű fekete haja homlokába lóg, ahogy unottan rám pillant.
Kifújom az eddig tüdőmben rekedt levegőt, és közelebb lépek a rácsokhoz.
- Sebastian Miller? - kérdezem barátságosan. Nem válaszol, csak felméri arcom, majd sóhajtva vissza hajtja a fejét térdeire. Tehát igen.
Leülök a cella elé, és hátamat a hideg falnak támasztom. Előveszem a jegyzetfüzetem és a tollam, a lámpát úgy állítom, hogy lássam is, mit írok.
- Kérdéseket szeretnék föltenni. Megengeded? - pillantok rá.
- Nem.
- Márpedig én most kérdéseket teszek föl. - makacsolom meg magam. Erre felemeli a fejét és értetlenül rám néz. - Csak kedves akartam lenni. - teszem hozzá, mire fáradtan felröhög.
- Önként jelentkező voltál, vagy esetleg beteg?
- Te a polgármester lánya vagy, nem? - kérdezi a kérdést figyelmen kívül hagyva.
- Igen. Miért?
- Akkor tudhatod, hogy egyik sem. - vágja rá. Most rajtam a sor, hogy értetlenül nézzek. Ledobja magáról pulcsiját, így temérdek tetkója, ami eddig el volt takarva, a szemem elé tárul. Pár másodpercig nézem, majd vissza térek a lényeges dolgokhoz.
- Mi az, hogy egyik sem? Beteg vagy, vagy jelentkező?
- Nincs olyan hogy beteg vagy jelentkező. - válaszolja halkan. Rossz érzés fog el. - Azt hittem tudsz róla. Ha már egyszer itt dolgozol..
- Ez az első napom itt. - húzom összébb magam. Kezdem úgy érezni, hiba volt elvállalnom ezt a munkát. Miről beszél?
- Ez mindent megmagyaráz. - nevet föl, de nevetése cseppet sem jókedvű. - Úgy tűnik anyukád kihagyott pár dolgot, mikor eligazítást tartott.
- Beszélj már érthetően! - förmedek rá és közel csúszok a rácsokhoz. Seba ugyanúgy közel csúszik a másik oldalon.
- A negyedből származom. Nem jelentkeztem és beteg sem vagyok. Egyszerűen csak elkaptak az utcán, behoztak és ezt tették velem.
A gyomrom megremeg, ahogy elképzelem a jelenetet. Békésen sétál, aztán egyszer csak a Központ emberei rávetik magukat, és elhurcolják ide.
- Az..az nem lehet. Módosítani csak jelentkezőket és betegeket szoktak! - súgom kissé remegő hangon.
- Hazugság. - rázza a fejét. - És az is hogy csak mi vagyunk. Soha nem gondolkodtál rajta, mi lehet a falon túl?
De. Rengetegszer. Kiskoromban is, de mikor rákérdeztem, anya azt felelte hogy csak kopár pusztaság, sivatag és halálbűz. Füstölgő romok és csontvázak. Én pedig nem gondoltam túl a dolgot, elfogadtam, hogy csak mi vagyunk, a falon belül lakók. Valami az súgja, ez a fiú máshogy gondolja.
- Emberek. Ott kint. Ugyanolyan emberek mint mi. De már nem jutott hely nekik a városban. Részt vettek a háborúban, és a Mutánsok mellé álltak. Ezért nekik itt már nincs keresnivalójuk. - magyarázza. - Viszont néha beszökdösnek. Az ügyesek képesek túlélni. Lopni és vissza menni a túloldalra, vagy épp elvegyülni. Aki lebukik... szó nélkül a Központba hozzák.
Nekem ez túl sok. Seba nyilván megőrült. A szérum, hát persze! Az tette ezt az agyával. Ebből az egész meséből semmi nem igaz, csak össze akar zavarni. Anyám és a munkásai soha nem tennének ilyet.
Vissza kúszok a falhoz és mindent leírok, amit a srác össze hordott. Nézi, ahogy a kezem hevesen jár fel alá a papíron, a toll serceg ahogy a vékony anyaghoz ér. Aztán ő sem tesz mást, csak vissza kuporodik a sarokba. Gondolom beletörődött, hogy nem hiszek neki.
Az este folyamán többet nem szólok hozzá. Elhatározom, hogy amint látom anyámat, megmutatom neki a feljegyzést.
Seba megőrült. Valamit kezdeni kell vele. Holnap majd minden elrendeződik.
Aha, gondoltam én.
Hello hello Olvasók!
Következő rész, itt már kezdenek kialakulni a fontosabb szálak. Ha kíváncsi vagy a folytatásra csillagozz vagy kommentelj, de mindenképp hagyj életjelet magad után kérlek hogy tudjam, érdemes e egyáltalán folytatnom az írást. :D
