Csend! [ls au]

e g y

Szürkület van, de Harry nem fél. Sokszor van ilyenkor is egyedül az utcán. Főleg ezen a helyen. Soha nincs itt senki.
Meredten bámul maga elé, a földet figyeli. Hiányérzete van, megfejthetetlen üresség. Mély levegőt vesz, felpillant az égre, amit még kissé vörössé fest a lebukó nap. A szeme megakad valakin bámészkodás közben. Egy paddal arrébb ül, kapucnija az arcában, lábait felhúzta a mellkasához. Vékonynak tűnik, túlságosan is, és rettenetesen aprónak. A zöld szemek az alakra tapadnak, amely egyáltalán nem mozdul. Talán csak a háta egy kicsit, ahogy levegőt vesz. Harry érdeklődését felkelti, leplezetlenül fürkészi a telintetével az ismeretlent, de az egyszer sem néz fel. Életjelként a karjait a lábai köré fonja, még inkább összegubózva. Harry szemöldökei a magasba szöknek, majd összeráncolja azokat. A tekintetét visszavezeti az égre, és elgondolkozik. Ki lehet ő? Miközben gondolatai mélyébe burkolódzik, a telefonja rezegni kezd. Előhúzza a farzsebéből, hogy megnézze ki, és miért zaklatja.

Anya: Mostmár gyere haza, kicsim.

Ez áll a telefonja kijelzőjén.  Nagyot sóhajt, és kelletlenül feláll. Az útja az ismeretlen, padon ülő személy előtt halad el, így vet rá egy pillantást. Meglepve tapasztalja, hogy mozog. Egyenesen a szemeibe tekint; fiú, lepődik meg Harry, miközben nem tudja elszakítani a tekintetét a kék szempárról. Érzi, hogy az a jeges tekintet a testére tapad, nem mer visszanézni.