Csend! [ls au]

n y o l c

Harry, ne. Kérlek, Harry, maradj csöndben. Nincs jól. Louis nagyon nincs jól, kicseszettül nincs, úgyhogy kérlek, ne szólj hozzá. Elégedj meg a délelőtt történtekkel, ne zargasd.

Csend. Nyugtató csend.

"Louis?" Fordul Harry a kék szemű felé, aki amióta otthonából visszatérve leült a padra, zaklatottan meredt maga elé. Harry, hát nem megmondtam, hogy ne tedd?

"Mi van?" mordul rá az idősebbik dühtől csöpögő hangnemben, rá se nézve. "Foglalkozz a saját dolgoddal! Lassan belőled is kezd elegem lenni. Hát nem látod, hogy milyen idegesítő vagy?" fordul felé. Harry megszeppenve kapja rá a fejét.

"Sa- sajnálom." nyögi ki a meglepettségtől akadozva a göndör. A poros földre vezeti a tekintetét, és kissé összehúzza magát. Az iskolában, vagy más helyeken mindig olyan bátor, de ha Louis-sal van, gyenge és sebezhető lesz. Ezek szerint csak idegesítem? kérdezi magától, miközben a fákon jártatja a tekintetét. Most mit csináljon? Üljön át egy másik padra, mint egy döjfös, megsértődött tyúk? Az az igazság, hogy nem akar. Hiába fájtak neki a szavak, meg szerené tudni, mi történt, hogy Louis így kifordult magából. Ő most nem a vicces, huncut, perverz Louis, nem. Ő most dühvel telt, és védtelen.

Harry fülét halk szipogás hangja csapja  meg jobb oldalról. Aztán egyre hangosabb lesz, és Harrynek muszáj arra fordulnia, különben megöli a kíváncsiság. Louist látja, a gyönyörű, pici Louist, ahogy az kapucniját a fejébe húzva, a karján lévő anyaggal töröl le valamit az arcáról. Könnyeket. Aztán a szipogás erőteljes zokogássá válik, a vállai folyamatosan emelkednek és süllyednek, és a térdei remegnek. A zöld szemű nem tudja, hogyan könnyíthetne a fiú terhein, így csak nézi őt, az idegent, aki már nem idegen, aki tegnap este, a sötétben befonta a haját, aki olyan aranyos volt, az idegent, akit Louisnak hívnak, és akinek kék szemeiből megállíthatatlanul folynak a könnyek.

Talán csak egy ölelésre van szüksége. Így véli Harry, majd felpattan, és az összegubózodott fiú elé lép. Szélsebesen lerakja a kis lábakat a talajra, aztán reakcióidőt se hagyva Louisnak, a vékony derék köré fonja karjait. Az idősebbik szinte azonnal belekapaszkodik a göndör vállaiba, fejét pedig a nyakhajlatába fúrja. Érződik mindkettejük szívverése, ahogy az életet adó szerv ritmusosan táncol a csend zenéjére. "Bocsánat, nem gondoltam komolyan" szabadkozik két levegővétel között Louis, és ezután már nem szólalnak meg.

Csend. Feszélyezett csend, amit Harry legszívesbben széttépne, de nem teszi, Louisért, aki reszketeg sóhajok segítségével vesz levegőt. Az arca forró és nedves, az összeragadt szempillái csikizik Harry bőrét, így kuncognia kell. De aztán egyből elkomolyodik, és végigsimít a kék szemű hátán. Szorosan tartja a fiút, és nem akarja elengedni, csaka arra tud gondolni, hogy had tartsa még egy kicsit. Csak egy nagyon kicsit, kis ideig csak, de had zárhassa a karjai közé. A karok közé, amik arra lettek teremtve hogy tartsák a csodálatos szépséget.

Végül Louis húzódik el, és fátyolos szemeivel Harry zöldjeit csodálja.

"Nem kérem, hogy oszd meg velem a bajod, de azt hiszem... nem szeretlek ilyennek látni." suttogja a göndör, kisimítva Louis tincseit a ködös kék szemekből. Louis bólont, de látszik rajta, hogy nem teljesen fogja fel a göndör szavait.

"Csak maradj velem." könyörög az alacsony fiú, szemei pedig üresen csillognak. Harry félreteszi a sértettségét, és bólint, aztán pedig tisztes távolságba ül Louistól. A pillanatnyi csend, amit Harry valaha szeretett, feszélyezni kezdi. "Mesélsz magadról?" recés hang. Imadnivaló, elhaló, de recés hang, amitől Harry lábai megremegnek. Úgy tűnik Louisnak sem tetszik a csend. Beszéltetni akarja Harryt, mert Harry hangja selymes és megnyugtató.

És Harry mesél magáról.