Ron addig nyúzott, amíg el nem mentem vele ma a parkba. Végülis miért is ne, talán még jól is jöhet. Csak arra tudtam gondolni hogy lássam őt.
- J, mi lenne ha szerveznénk egy bulit, felléphetne ott a banda. Így kéne hirdetnünk: ' házibuli RON'S RONZzal és nem lesz tele a hely balekokkal '! Jó majd még dolgozom rajta de elég jó, már majdnem rímel. Mit szólsz? - mondta olyan lelkességgel, hogy azt hittem menten kiugrik a bőréből.
- Igen, én is. - válaszoltam
- J, figyelsz rám egyáltalán? - kezdett dühös lenni.
- Sajnálom Ron, faradt vagyok, de majd bepótoljuk, és ígérem segítek megtervezni a bulidat. De ma hagyj magamra, oké? - próbáltam valami fáradt mosoly szerű valamit erőltetni az arcomra.
- Oké baby, de holnap ígérd meg hogy megbeszéljük. - nézett rám egy édes félmosollyal, amit viszonoztam, majd a kisujjunkat összekulcsolva ígéretet tettem.
- Pihend ki magad J, holnap tali, szeretlek - elköszönt, majd nyomott egy puszit a homlokomra.
Képtelen voltam Ronaldra figyelni, mert azokra a csodálatosan magávalragadó smaragdzöld szemekre gondoltam, amikben egy másodperc alatt is sikerült elvesznem. Mintha megnyílt volna előttem a világegyetem. Annyira gyönyörű volt. És az a tökéletes száj, te jó ég, biztosan olyan megcsókolni, mintha apró memóriapárnácskák masszíroznák az ajkakat, melyek hozzáérnek. ÁLLJ. Miért gondolok én ilyenre? Én nem vagyok meleg. Már hogy lennék az, ha most is a pasimmal sétálok a parkban. Ez nevetséges. Csak jó az emberi megítélésem. Vagy bármi is ez. Nem vagyok meleg.
- Nem vagyok meleg! - kiáltottam el magam, amikor valami hirtelen kizökkentett a nagy elmélkedésemből, és a földre huppantam.
- Hát nagyon örülök neki. - nevetett fel felettem egy rekedtes, mégis nyugtató hang. - gyere had segítselek fel. - tette hozzá kedvesen, a kezét nyújtva.
Lassan a fejemhez emeltem a kezem és sikerült kinyögnöm egy halk "ah"-t. Amikor fel néztem hatalmasra kerekedtek a szemeim. Nem hittem el amit látok. Igazából, tulajdonképpen azt nem hittem el, akit láttam. A lány volt az a suliból. Aki majdnem fellökött, és akinek leüvöltöttem ezért a hosszú, mélybarna haját.
- Jézusom, bocsi. És...köszi. - tagoltam a mondanivalóm elvörösödve, majd elkaptam a kezét, és engedtem hogy felsegítsen.
- Ez a minimum miután kishiján másodszor taroltalak le. És ne haragudj amiért nevettem, nem rajtad, csak vicces volt ahogy elkiáltottad magad. - próbálkozott komoly arcot vágni, de a mosolyát nem volt képes uralni, ezért lenézett a bal kezében tartott könyvekre, amiket valószínűleg most kölcsönzött ki a könyvtárból.
- Nem a te hibád, nagyon, nagyon, nagyon sajnálom hogy rádförmedtem aznap, csak tudod a megszokás. A nevetést pedig végképp ne sajnáld, nagyon jól áll neked, én meg egy balfasz vagyok amiért hangosan gondolkozom az utcán. - nevettem fel elpirulva, mire láttam hogy ő is úgy néz ki, mint akit vörösre festettek.
- Várj, had poroljalak le, istenem de béna vagyok, ahj, tiszta por lett a fekete szoknyád. - kapta fel a vizet szomorúan.
- Hagyd csak, megszoktam. - nevettem, bár ezen mondatom kimondásának érdeke egyenlő volt a nullaval, hisz már rég nekiállt letisztítani a fodros minit, ami rajtam volt. Kisebb nagyobb sikerrel járt a munkája, ugyanis fél kézzel nehezére esett, ezért besegítettem neki.
ESTÁS LEYENDO
CITRINE
FanficPár éve megismertem egy személyt, akibe első látásra beleszerettem. Nagyon különleges volt köztünk a kapcsolat, valahogyan ráéreztünk a másik gondoltaira. Olyan volt Ő nekem, mintha nem is tudom...többet jelentene az életfeltételnél. Oxigén nélkül n...
