Cseredémon ~ [Ciel/Alois x reader fanfic]

2. - Három szemközt

(Amikor már tényleg semmi rendes képet nem találsz a neten és berakod EZT..xD Bocs hogy a sztoriban meg a képen nem egyezik az outfit de csak ezt találtam ami nagyjából normális volt ^^")

A kemény fakerék recsegve hajtott át egy pocsolyán, miközben a Phantomhive birtok felé gurult. Aurorával szemben ültem és a cipőmre meredtem. Szép, napos délelőtt volt, pont tűrhető hőmérséklettel. A kocsi néha zöttyent egyet alattunk.
- (Név), időt kérlek! - fészkelődött a grófnő és rám szegezte csillogó tekintetét.
A zsebembe nyúltam és kihalásztam belőle egy ezüst kerek órát. A méretéhez képest aránylag nehéz volt, de szerettem ha húzta a zsebemet.
- Hat perccel múlt háromnegyed tíz, úrnőm - válaszoltam.
Aurora fellélegzett.
- Akkor még jó időben vagyunk.
Valóban, hiszen ebédre mentünk az ünnepségre, és a birtok nem olyan messze volt. Így zötykölődtünk tovább még körülbelül fél óráig, vagy még annál is tovább, mire odaértünk. A miénken kívül már legalább 15-20 lovaskocsi állt szanaszét a földúton. Nem is beszélve azokról akiknek már elhajtott a lovasa.
Nem hittem hogy a grófnak ennyi ismerőse van. Már a kertben is voltak egy páran mikor megérkeztünk. A kezembe kaptam a nagyja süteményt, és az étkészletet meg amit még bírtam, megfogtam a ló kantárját és Aurora után vettem az irányt aki már a bejárati ajtó felé tartott. Körülöttünk mindenfelé fehér virágok nyíltak, amiknek isteni illatuk volt. Ezüst rózsa. Igazán divatos volt abban az időben errefelé. Maga az épület elfoglalhatta a birtok felét is. Az ajtóhoz értünk és hirtelen furcsa émelygő érzés fogott el amikor kifújtam a levegőt. Minden alkalommal ez van ha vendégségbe megyünk.
Nincs mitől félned, (Név). Nem fogsz elrontani semmit.
Aurora már épp a kilincshez nyúlt amikor kattant a zár és az ajtó kinyílt. Fel kellett néznem, mert az illető aki ajtót nyitott magasabb volt nálam. De még mennyivel. Egy öltönyös, jóvágású férfi nézett le ránk. Rubinvörös szemei nyugodtan fürkészték végig az alakomat, majd Aurorára szegeződtek. Fekete haja volt és kissé ravasz, de természetes mosolya.
- Bizonyára ön Aurora Rae - szólalt meg egy kellemes, búgó hangon.
A grófnő csillogó szemmel bólintott.
A férfi szája résnyire kinyílt és oldalra lépett.
- Az ifjú mester már várta önöket.
Zavarodottan néztem magam elé.
Hogy minek hívta..? Szóval ő Phantomhive egyik komornyikja...de...minek hívta?!
Sajnos ezt nem volt időm megemészteni mert a komornyik lehúzódott az ajtó mellé és büszkén nézett a mellette elhaladó személyre.
Sokkal alacsonyabb volt mint Aurora. Sötét haja takarta az arca egyharmadát. A jobb szemét nem láthattam, mert egy fekete szemfedő takarta, de megesküdtem volna rá hogy egyszer ugyanolyan volt mint a másik, mélyreható égkék szeme. Az arca fiatal volt, de annál inkább komor és megterhelt. A fehér ing fölött egy halványkék zakót viselt, ami tökéletesen illeszkedett a karcsú alakjához. A három gomb fölött, ami középen összefogta, egy sötétkék masni díszelgett. Maximum tizenháromnál nem lehetett több, amitől nekem a hideg futkosott a hátamon. Hogy lehet egy gyerek a Phantomhive játékgyár vezetője? Hogy lehet, hogy ő uralkodik ezen a hatalmas birtokon? Hogyan?? Millió kérdés kavargott még a fejemben, azonban megpróbáltam őket elhesegetni. Aurorával beszélgettek, de mikor a tekintete rám csúszott azonnal elkaptam a fejem. A komornyik cipőjére fókuszáltam, de a szivem a torkomban dobogott. Egyébként sem sokat néztem más nemesek szemébe de ez most egészen más volt. Velem egykorú volt. Mármint kinézetre. Áh, ez bonyolult!
A szemem sarkából láttam ahogy méreget, és úgy éreztem a tekintete átszúrja az arcomat. Egyre jobban szorítottam a ló kantárját. Aurora nyilván beszélhetett közben, mert amikor elhallgatott Ciel odakapta a fejét és bólogatott, mintha figyelt volna arra amit a grófnő mondott.
- Kerüljön beljebb - mondta Aurorának könnyed ejtéssel a hangjában és az arcára halvány mosoly kúszott.
A grófnő már épp meg akarta tenni az első lépést amikor megtántorodott.
- A lovat is be akarják hozni..?
A kérdés a komornyiktól jött, méghozzá nem kis adag furcsálással.
- Oh.. dehogy is - rázta a fejét Aurora és a szőke tincsei ide-oda repkedtek.
Ciel a lóra nézett és egy pillanatra felcsillant a szeme.
- Sebastian - nézett fel a komornyikra és szigorúbb hangnemre váltott - Kísérd el őket a hátsó istállóhoz!
Mielőtt Sebastian válaszolhatott volna Aurora kikapta a kezemből a kantárt.
- Nem nem, majd megyek én vele..(név), te csak nyugodtan menj, már eleget dolgoztál ma.
Aurorára néztem és tiltakozni akartam, de a szelíd tekintete azt sugallta semmi szükség rá. Sebastian meghajolt és a grófnőre nézett.
Addig néztem őket míg el nem tűntek az épület mögött. Mire visszakaptam a fejem Ciel már sehol sem volt.
- Oké - gondoltam magamban - csak nyugodtan. Vegyülj be a tömegbe és ne pánikolj...
Beléptem a hatalmas előtérbe. Mindenhol vendégek sokasága volt, de Aurora nélkül úgy éreztem magam mint egy fiatal delfin, az anyja nélkül a tengerben. Cielt sehol se láttam, ami igazság szerint egy kicsit megnyugtatott. Elbeszélgettem pár emberrel, inassal, vagy aki szimpatikusnak látszott. Közben a háttérben állandóan sürgött-forgott három szolgáló és hol a tányérokat hordták, hol az evőeszközöket. Mondhattam volna hogy magamat láttam bennük, de okkal nem mondtam. Valahogy sokkal szétszórtabbak voltak mint amilyen én szoktam lenni ha vendégeink vannak.
Egy kis idő elteltével Ciel jelent meg az emeleten és keresve nézett végig a tömegen. Ezzúttal nem bírtam elfordítani a fejem. Valahogy... nem tudtam rávenni magam. Elkapta a tekintetem és egy véget nem érő pillanatig néztük egymást.
Hirtelen csattant az ajtó és valaki egy topánnal bekopogott. A szemszontaktusunk azonnal szétesett és a vendégre néztem. Egy lány volt, szőke, csavart copfokkal és ragyogó arrcal. Nagy, zöld szeme izgatottan csillogott. A legdrágábbak közé való rózsaszín, fodros ruhát hordott, szintén rózsaszín cipővel.
Hirtelen azt hittem örökre elvesztettem a fülemet...mert megszólalt.
- Ciel!! - visította olyan vékony hangon, hogy abban a percben azt hittem világgá megyek.
A lány felszaladt az emeletre és szó szerint Cielre vetette magát. Éreztem ahogy szétfoszlik bennem valami, de fogalmam sem volt mi az. Ciel mosolyt erőltetett és megpróbálta lerázni magáról a lányt, ami lassan heves kapálózásba váltott át, mert Ciel feje kezdett lilulni a lány folytó ölelésétől.
Elfordítottam a fejem és a tömeget pásztáztam. Sebastian és Aurora pont akkor toppantak be és épp valami nagyon fontos beszélgetésbe mélyültek el. Intettem a grófnőmnek ő pedig azonnal felém indult.
Sebastian egy kanállal megcsengette azt az éles hangú, háromszög alakú hangszert, aminek életemben nem tudtam a nevét. A vendégek az asztal körük kezdtek feltorlódni, ami azt jelentette, hogy nemsokára ebédidő.
Leültem Aurora mellé az asztalhoz. A díszítés is gyönyörű volt, a két uralkodó szín mindenhol a fehér és a kék volt.
- Szia..! - hallottam egy erőtlen hangot magam mellett balra és oda kaptam a fejem.
A köszönés, ami inkább nyögés volt, egy szolgától jött mellőlem. Legalábbis én annak láttam. Méregzöld szemével ártatlanul pislogott kerek szemüvege mögött, az arcán valami izgatottság szerű volt. Barna haját hátul egy piros masnival fogta copfba, míg elöl kiengedett belőle pár tincset. Azt hiszem az a fajta személy volt, akit ha megilyesztenék körbefutná a világot.
Óvatosan köszöntem mire ő mögém nézett.
- Aurora grófnővel jöttél? Ugye vele jöttél..?
- Igen.. - kezdtem furcsálni a viselkedését. De a figyelmem elterelődött az asztalfőre, ahol Cielnek végre sikerült leválasztania magáról a szőke hajú lányt. Sebastian mellé szegeződött és a vendégek mind leültek. Ciel felállt és megköszörülte a torkát. Az elején elég bátortalanul kezdett az ünnepi szövegbe, de aztán egyre határozottabban hagyták el a szavakba száját. A végén mindenki tapsolt és éljenezett, majd a szolgák elkezdték kihordani az ételeket Sebastiannal együtt.
Minden volt az asztalon. Tényleg minden. A sült malactól kezdve az olasz tésztán át, a vegetáriánus salátáig bármiből kedvére ehetett az ember...illetve démon. Nem ettem túl sokat, bár a szemem kívánta a sok ínycsiklandó földi jót. Nem akartam hogy aztán mozdulni se tudjak majd. Mindig ébernek kellett maradnom. Mikor már a vendégek többsége végzett az ebéddel Sebastian felegyenesedett.
- Hamarosan megkezdjük az ajándékosztást!