Péntek.
Az utolsó napom a suliban.
Nagyon furcsa, hogy így elment az idő és leéretségiztünk. Még Mark is ami az egész osztály számára egy hatalmas meglepetés volt. Persze láttam, hogy néha puskázott amit még véletlenül sem látott a tanár és mégis azt állítja, hogy sas szemekkel rendelkezik.
Június 14. Péntek 18:00
Ez volt a bál napja és szörnyen ideges voltam ez miatt. Rose a mosdó tükrében a hajamat csinálta, mint testvér a testvérnek és mosolygott azon, milyen bénán félek úgy kábé mindentől. Mire kész lett a sminkemmel is, amit meg kell jegyeznem, egy mestermű, vehettem fel az enyhén csicsás barack színű ruhámat is. Nehezen, de fel tudtam venni és mikor a hajamat babrálva igazítottam az anyagot hirtelen a csengő hagyta el fülemet.
-Kinyitom! -mondta Nancy néni és már érkeztem is le a lépcsőn.
-Wow! -mondta David mire mosolyogva elé álltam. Nagyon jól nézett ki szmokingban. Túl jól...
-Hát így néz ki egy igazi gerlepár! -vigyorodott el Nancy és hozta a fényképezőt.
Néha bepózoltunk és mosolyogtunk, de mikor Nancy megkért rá minket, hogy most egy csók jöjjön finoman szólva elutasítottuk kecsegtető ajánlatát. Majd David oda adott egy virágos karkötőt, ami olyan cukin nézett ki, ahogy felrakja a kezemre, de mikor rám nézett gyönyörű szívmelengető csokibarna szemeivel, pár másodperc után el is néztünk egymástól.
Mire befejeztük a szörnyen sikerült fotózást, beszálltunk a kellemesen hűvös kocsijába és az iskola parkolója felé vettünk az irányt. Az út kínos csendel telt, amit David szakított meg.
-És hogy érzed magad most, hogy végzősek lettünk? -kérdezte egy le nem törölhető vigyorral az arcán.
-Hogy kéne éreznem magam? -kérdeztem. -Meglepettnek? Boldognak? Elérzékenyültnek? Csak mert ezeket egyáltalán nem érzem és nincs miért érezzem.
-Ezt hogy érted? -értetlenkedett.
Nem válaszoltam. Nem lett volna értelme.
A kocsi nagyott fékezett. Megérkeztünk. Mikor David kiszállt, én is fogtam volna az ajtót, de ő, mint marha nagy úriember, helyettem megfogta és a kezemért nyúlt, hogy kiemelljen. Elfogadtam a kezét és mire bőrünk érintkezett, beleremegtem. Nem tudom, mi ez az érzés, de nem tetszik. A kapuban már sorjára álltak osztálytársaink és ujjongva köszönték meg Istennek, hogy átengedték őket.
Beléptünk a terembe és készen álltunk halálra bulizni magunkat. De előtte a szokásos, kihagyhatatlan év végi végzős tánc és a bizonyítvány osztás kellett, hogy elsőbrendűbb legyen. Tehát mikor mindenki megérkezett, elkezdődhetett az ünneplésünk. Megfogtuk a párunk kezét és végig kellett sétálni az egész termen, mintha a vörös szőnyegen lépnénk, majd bemondták.
-Kedves diákok, kedves végzősök! Nagy szeretettel üdvözlünk minden résztvevőt eme csodálatos napon! Ez az év végét, egyben a végzősök új életét jelenti! -éjjenzés, tapsolás -most kérlek, fogadjátok nagy szeretettel a tizenkettedik a,b és c előadását! -éjjenzés, tapsolás.
Hirtelen elindult a zene. Fölkaptam a fejemet és elkezdtünk táncolni a dal ritmusára. Kellemes volt, mint egy álom amiből soha nem akarok felébredni. Éreztük egymás közelségét és az érzéseink viharát melyet nem tudom elmondani milyen érzés volt. Talán a legjobb szó rá a "Felejthetetlen elfeledett". Még néhány percig azt is elfelejtettem, hogy hol vagyok, de mire véget ért a zene, ez a varázslattal együtt járt.
-Köszönjük ezt a remek előadást! -fütyülés, taps, éjjenzés, hangzavar. -most pedig hadd szóljak még pár szót! -mondta az igazgató és mi pedig elfoglaltuk a helyünket.
-Nagyon jó voltál! -mondja David az igazgató beszéde közben.
-Hiszi a piszi! -mondom hitetlenül.
-Esküszöm, nagyon jó voltál. És olyan gyönyörű. Azt még el sem mondtam, milyen szép vagy ma. -szavaitól át járta a bizsergés az ujjaimat.
-Hagyj már! -mondtam játékosan, mire ő közelebb ült hozzám.
-Komolyan mondtam. -majd megfogta hátulról a derekam és még közelebb ültetett magához.
-Most pedig jöjjön a bizonyítvány osztás! -mondta Mrs. Flamur. Ez vicces, mivel az igazgató félig francia, ezért nagyon mókásan tud a kisebb akcentusával beszélni.
Kimentünk újra szépen libasorban és vártuk míg mondják a nevünket. Mire az enyém következett, hirtelen rám jött a vigyor, miközben Rose a barátnőivel tapsolt, elfogadtam a bizonyítványom és az oklevelem. Ráadásul dícséretet is kaptam amiért az évfolyam második legszorgalmasabb és legjobb tanulója voltam. Majd átmentem inmár egyedül a "vörös szőnyegen" és vártam míg Rose oda nem jön hozzám.
-Gratu nővérkém! Lehet, hogy majd kérek egy kis korepet tőled németből és matekból.
-Hát ja az nem ártana. -mosolyodtam el béna beszólásomon és Rose megcsapkodta a vállamat mire hallkan felkuncogtam.
Egy kezet éreztem a hátam mögött ezért ijedtemben megfordultam, majd előttem állt Nancy néni és John bácsi, akik alig vártak mégtöbb képet csinálni rólam és Davidről. Mi után készen lett az ezeregyszázadik is rólam, Davidről és az évfolyamról is, az igazgatónő megszólalt, hogy kellemes nyarat kíván mindenkinek és el lehet menni. Még pár embernek puszit adott, köztük nekem is és egy ölelés végezetével a könnyeivel küszködve tovább haladt valószínüleg ő is haza.
Hirtelen David lehelletét éreztem meg, ami cirógatni kezdte a bőrömet. Hozzá pördültem és egymás barna szemeibe néztünk.
-Mehetünk? -kérdezte. Bólintottam.
Szépen lassan elindultunk a kocsija felé, és újra uriember módjára kinyitotta a Mercedess ajtaját, megfogta a kezemet és betessékelt a járműbe.
Az út most is csendes volt, de most nem az a kínos csend volt, hanem az a kellemes csend. Majd egy kezet éreztem a combomon. Megrémültem, de nem vettem le a kezét magamról. Jól éreztem magam a közelében. Mint mindig.
Úgy bele merültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, máris megérkeztünk. És ahogy láttam, John bácsiék hamarabb ideértek. David újra kinyitotta a kocsija ajtaját és adta a kezét, hogy kivezessen. Ismét boldogan fogadtam el és egészen a kertesháztól a saját ajtónkig elkísért.
-Hát itt lennénk. -mondta.
-Igen... -mondtam, mint az ovodások.
David egyre közelebb jött hozzám én meg egyre hátrébb léptem. Nem tudom, miért, talán csak reflexből. Majd erősen megtámaszkodott a veranda falánál és még mindig egyre közelebb jött, lassan az egész testével hozzám ért és miliméterek választottak el egymástól. Már majdnem suroltuk az ajkainkat, amikor megszólaltam.
-Elmegyek. -jelentettem ki. Nem tudtam megtenni.
-Hova? -mondta értetlenkedve.
-Egy nagyon, nagyon messzi helyre.
-Vissza jössz?
-Azt nem tudom.
Nem mondott semmit csak eltámaszkodott a faltól és elment az autója felé.
-De attól még találkozhatunk. -nyögtem ki mikor már a kertajtót nyitotta volna ki.
-Mikor? -tette fel a kérdést gúnyosan.
-Amikor akarod.
-Tizennyolcadikán van a szülinapod, ugye? Akkor tizenkilencedikén. -szívesen elmentem volna vele bárhova, de akkor lett volna a szigethez menés is. De az várhat.
-Szívesen elmennék veled!
