Short Novels

Blankness 1.

Hey, sweeties!

Mint ahogy azt ígértem, visszatértem, és ennek szerves része, hogy Wattpad-on is jelen leszek, immár nagyobb hévvel. Hát íme egy régebben íródott novella, egészen 2013 októberéről. A képzelgésem arról, hogyan is történhet, hogy egy ember képes eladni a lelkét az Ördögnek. 

Jó szórakozást!

XxX Elly

***

2002. szeptember

Világ életemben arra törekedtem, hogy egyszer lenézzek, több legyek azoknál az embereknél, akik nagyobbra tartják magukat nálam.

Az egész életem végigkísérték azok az személyek, akik azt hitték, a világ közepe tőlük indul. Talán gyerekkoromban voltak utoljára igazi kapcsolataim... Nem tudom, erre nem igazán emlékszem.

Talán a legmeghatározóbb a középiskola volt. Elitgimnázium, felszínes emberi kapcsolatokkal, és nagyra törő vágyakkal, hogy a lehető legjobb kapcsolatokat építse ki mindenki a sikeres élethez. Valahogy ebből mindig kimaradtam. Nem, nem voltam kívülálló, nem vagyok valami elcsépelt amerikai film nyomoronc főszereplője, aki egyszer csak kibújik a csigaházból, és az iskola menője lesz. Nem. Én is egy voltam a szemétládák közül. Kár is lenne tagadni. Ugyanolyan ambíciókkal mentem neki az iskolának, mint mindenki más. Csak nekem ez nem az igazi arcom volt, míg mások megelégedtek a felszínességgel.

Minden ilyen helyzetre pontosan emlékszem. Minden percre, amikor valakit tönkretettem szavakkal, és továbbmentem. Kívülről láttam magam, nem is én voltam, csak egy robot, aki azt mondja, amit a társadalom elvár tőle. És tudod, mi a leglohasztóbb az egészben? Hogy végső soron élveztem.

Aztán üresség. A feketeség, ami körülölel, és soha nem enged el. A semmi, ami akkor is ott van a világban, ha te nem veszed észre. Akkor is fogva tart, ha szabadnak érzed magad. Csak van, és az övé vagy. Csakhogy, akkor én még nem tudtam, hogy ebben az űrben ott lapul a gonosz, és csak arra vár, hogy elgyengülj, és nekiadd a lelked.

Odaadtam neki.

Soha nem gondolnád, milyen ostoba indokkal... Azt akartam, hogy az első gimnáziumi osztálytalálkozómon megmutathassam annak a harminc embernek, hogy sokkal, de sokkal több vagyok, mint ők. És mégis én voltam a legkevesebb.

*

- Bárcsak én lennék a legjobb köztetek... - suttogtam a végzős osztályképnek, amit a kezemben szorongattam. Bár egyetemre járok, és a karrierem szépen ível felfelé, mindig is azt éreztem, hogy én vagyok a világ legkisebb, legszánalmasabb embere. Abban a pillanatban komolyan arra koncentráltam, hogy túltegyek mindegyikőjükön. A cicababán, aki a széttett lábaival egy milliomos házába férkőzött, a barátnővel, aki most az exemmel él boldogan, az élsportolóval, aki az olimpiára készül, az okostojással, aki az én álmaimat próbálja felhasználni, csak mert nincs saját véleménye. Egyszóval mindenkin. Abban a pillanatban akár még a lelkemet is eladtam volna, hogy én legyek a tökéletes, pénzes, tehetséges törekvő, aki mindegyikőjük egy személyben, akinek összejött az élet. Mit tudok majd én mondani? Van egy alapdiplomám, munkahelyem, macskám, albérletem, néhány sekélyes barátom, mivel képtelen vagyok valódi emberi kapcsolatok kiépítésére, és egy roncs vagyok a szerelemben. Azt hiszem, képtelen vagyok igazán szeretni.

- Azt mondod, képtelen? - ütötte meg egy hang a fülem. A szoba legsötétebb részéből jött, ahova szinte semmi fény nem szökött be a kis olvasólámpa erőlködéseiből.