Short Novels

Aurora örökre lehunyja szemeit

- Már régen oda kellett volna adnom - Jamie bocsánatkérően pillantott rám, én csak a szemeimet forgattam, aztán újra elolvastam a lapot. Soha többé nem láttam a férfit, aki többször mentette meg az életem, mint ahányszor meg tudnám köszönni neki. Nem tudtam úgy megköszönni, ahogy ő szerette volna. Inkább elhagyott.

Esküvői meghívó. Az övé. Az Övé.

*

- Vivi! Itt vagy! - Martin szaladt felém. Szürke öltönyében úgy festett, mint Watson, mikor elveszi Mary-t. Vajon az az öltöny? Vagy csak kísértetiesen hasonlít rá? Ez az az öltöny. Látom a varráson, az színárnyalaton. Még szerencse, hogy Amanda nem azt a ruhát választotta. Mókásan nézne ki menyasszonyi ruhában egy esküvőn, ahol nem ő a menyasszony. Nem! Jávor Vivien! Moderáld magad!

- Itt! - hagytam, hogy karjai összefonódjanak derekamon, fél perccel később a másik felemen Amandát, a combjaim alatt pedig a két kis szörnyeteget éreztem. Legalább valakik igazán örülnek nekem. A Freeman család mindenképpen.

- Úgy tudom, nagy feladatot szántak neked... - húzta el a száját Martin. Persze, sejthettem volna. Ő pontosan tudja, mi volt közöttünk Benedicttel.

- Igen, miután igennel válaszoltam a meghívóra, Sophie azonnal az egyik koszorúslánynak akart. Azt hiszem, Benedict még mindig nem hiszi el, hogy eljöttem.

- Minden rendben lesz - simogatott meg a derekam Amanda. Ő is tudja, óriási. Csupa nagybetűvel.

- Még senkinek nem voltam a koszorúslánya - igyekeztem triviális információval eltussolni, hogy a vőlegény életem szerelme.

- Ugyan! Csodálatos vagy a ruhában! De a hajad...

- Imádom! - vágtam rá rögtön, és végigszántottam a puha tincseken.

- Szőkével olyan voltál, mint Csipkerózsika - biggyesztette le ajkait Amanda.

- Ő is felébredt. Hidd el, hogy a fodrászhoz vezetett az első útja.

- Ha te mondod...

- De így nem fogjuk tudni befonni! - dobbantott mérgesen a kis lábával a legkisebb Freeman.

- Ne aggódj édesem, ezt is be lehet! Sőt, szalagot is tehetsz bele, ha ezzel itt végeztünk! - a kis szőkeségre kacsintottam, és hagytam, hogy hálából felmásszon az ölembe.

Borzasztóan szűk volt a szoba. Éreztem, ahogy a ruhám alsó rétege vizesen rám tapad. Görcsösen szorítottam az apró csokrocskát. Szorosan összeszorítottam a szemeimet, de így is egyesével ki tudtam szagolni, hogy milyen virágok vannak a bokrétámban. Kerti viola, szegfű és rezeda. Rozmaring. Az egyik legkedvesebb illat számomra, amit mostantól száműzhetek az életemből, máskülönben örökre erre a napra fog emlékeztetni. Alig várom, hogy vége legyen ennek a napnak, és a kukába hajítsam a növényeket. Nem is igazán értettem mit keresek itt. Tisztán emlékszem a napra, amikor Sophie felhívott, és szinte már sírós hangon megkért, hogy legyek az egyik koszorúslánya, mert nincsenek elegen. Közölte,hogy tudja, mennyire szoros barátok voltunk Benedicttel, így szeretné, hogy ezen a csodálatos napon olyan különleges helyet foglaljak el, mint a leendő férje szívében. Azt elfelejtettem megemlíteni neki, hogy ha a férjének van egy kis esze, száműzött a szívéből, én ugyanis figyelmeztettem.

Megráztam magam, és segítettem Sophie anyjának a helyére igazítani a fátylat. Sosem hittem volna, hogy az élet akkora szemétláda, hogy azt szánja jövőmnek, hogy éppen annak az embernek segítek abban, hogy tökéletesen nézzen ki a nagy napján, akinek a kezébe adom az igaz szerelmem életét. Mintha valami elcsépelt szappanoperát néznék. Ami mellesleg egyre többször fordul elő velem.