Short Novels

NCT Lucas OS

Szereplők: NCT Lucas, Mark, fiktív karakterek
Korhatár: +12
Szavak száma: 2416
Műfaj: Novella, Romantikus, Fanfiction

***

Semmi kedvem nem volt elmenni. Egész este sóhajtoztam, és úgy készülődtem az előttem álló néhány órára.
Napokig meg sem nyitottam az üzenetet, amit Lucas küldött. Minek akarnék ott lenni az osztálytalálkozón, mikor gyakorlatilag már senkivel nem tartom a kapcsolatot... Mindent látok Facebookon is; mindenki férjhez ment, családot alapított, csodálatos környezetben tengeti mindennapjait, lediplomázott, és él, mint hal a vízben. Ezzel szemben én alig állok a lábamon, anyámmal élek, és minden hónapban éppen, hogy kijövök a fizetésemből.

- Menj el! - törölgette a pultot nekem háttal Mark, a legjobb barátom, és állandó pultostársam.
- És mit mondhatnék? Egy kocsmában dolgozom heti 60 órát, még mindig az anyámmal élek, és van egy teknősöm? - hagytam, hogy körbetöröljön, a szavaim tele voltak gúnyos takonnyal. - Te is pontosan tudod, miről szól egy osztálytalálkozó... Egymásra licitál mindenki, hogy ki lett sikeresebb. Sajnos én labdába sem rúghatok.
- Mi van azzal a sráccal, aki meghívott?
- Lucas? Nem tudom, mi lehet vele... A bankett óta nem láttam. Hallottam, hogy egyetemre ment, de többet nem tudok.
- Volt köztetek valami? - kérdezte kíváncsian Mark.
- A gimiben? Viccelsz velem? - úgy röhögtem fel, mintha az évszázad poénját lőtte volna. - Lucas volt a suli bikája. Mármint, nem szó szerint, nem döntött meg minden csajt, vagy ilyesmi. De érted... Jó tanuló volt, sportolt, olyan teste volt, mint egy görög félistennek, ezenkívül kedves is volt. Mindenkihez volt pár jó szava. Én csak egy szürke kisegér voltam nagy álmokkal, aki tudott rajzolni. Az sem jött be. Tudod, ki volt az egyetlen, aki valaha megdicsérte a festményeimet? Lucas.
- Gondolom, odavolt érted - vont vállat Mark, és kivett magának egy üveg vizet.
- Persze... Lucas, akit soha senki nem szólított az igazi nevén, mert annyira menő volt, hogy magának választott becenevet, nyilván abba a csajba volt szerelmes, akinek kerek szemüvege volt, és kékre festette a seprű haját, valamint meg volt győződve róla, hogy a legmenőbb viselet a szürke kapucnis felső.
- Azért csak menj el, hátha csurran-cseppen valami. És kamuzz! Az ilyen bulikon mindenki nagyot mond. Mondd, hogy tied a kocsma, vettél az anyádnak egy lakást, és két teknősöd van.

*

Így történt, hogy az egyetlen tisztességes ruhámban állok most a régi iskolám aulájában még vagy négy volt iskolástársammal. Néhány perce beállt a kínos csend, így jobb híján a bejárati ajtóban néztem, mennyire bénán nézhetek ki az anyámtól örökölt kötött ruhában, ami egyébként szintén szürke, ahogy szinte minden más is, amit hordok. Így szerencsére tudtam párosítani egy bokacsizmát is, amitől kicsit jobb lett a helyzet.

- Milyen jól áll az eredeti hajszíned - mosolygott hamiskásan HaeWon, az a lány, aki nagyjából három mondatot váltott velem középiskolai éveink alatt. Zavartan simítottam végig a septében összecsapott fonatot, ami most tényleg sötétbarna, szemben a kékkel, amit abban a néhány évben viseltem.
- Sziasztok! - gyorsan pördültem a hang felé, ami ahhoz az emberhez tartozott, aki bearanyozta életem egyik legunalmasabb szakaszát. Lucas vidáman intett, aztán beparkolt mellém. A többi osztálytársammal ellentétben ő nem öltözött ki túlságosan. Sötét farmeréhez világoskék inget vett fel, és egy sötétkék sportzakót. Hajába világosabb tincseket festetett, és hagyta, hogy kicsit hosszabbra nőjön, amibe ugye tökéletesen bele lehet túrni. Nem nem, nem is szabad ilyesmire gondolni. - Joan! Hát eljöttél!
- Igen - félénken mosolyogtam, és igyekeztem nem belepirulni a ruhámba.
- Örülök, még mindig jól áll a szürke - vidáman kacsintott, amitől viszont paprikavörös lettem. - Menjünk be!