Csak úgy megjelentél. Nem tudtam hogy jössz, csak ott voltál, minden előjel nélkül. És én beléd estem, menthetetlenül. Nem tudom visszafordítani az időt, de őszintén, nem is akarom. Mert ha akkor nem vagyok ott most ezt sem írnám. Neked. Bár te nem fogod ezt látni talán soha, de ha mégis, nem fogod tudni, hogy neked szól. Mert te csak azt látod, amit látni akarsz.
Te őt szereted, nem engem, én csak a második vagyok. Vagyis azt hiszem inkább a fölösleges harmadik szerepét töltöm be... Azt hittem egyszerű lesz. Vagy legalább ennél egyszerűbb. De sajnos ez nem úgy megy, hogy ha el akarlak felejteni akkor el is felejtelek... Minden percben rajtad gondolkodom, az agyam folyton kattog, mi lett volna ha..mi lett volna ha akkor és ott nem csókolsz meg, ha csak elsétálok, vagy ha oda se megyek. Jobb lett volna valakinek? Akkor egyszerűbb a felejtés? Erre te is, én is tudom a választ. Nem. A felejtés soha nem egyszerű, csak mindenki azt hiszi, azt szeretné hinni, hogy könnyű. De az élet ilyen, semmi nem könnyű, és ez így van jól. Megtanuljuk kezelni a dolgokat idővel. Ha az időt vissza lehetne fordítani, a dolgokat máshogy csinálni, azok már nem mi lennénk. Az valaki más lenne, aki nem bírja elviselni a veszteséget és a fájdalmat.
A felejtés nem arról szól, hogy kitöröljük a múltat az agyunkból. A felejtés az, amikor valakire nem úgy gondolsz, ahogyan előtte. Amikor el tudod fogadni a múltat. Amikor el tudod engedni azt az érzést, amit nem akarsz érezni. Ez nehéz, igen, de senki nem mondta, hogy egyszerű lesz. Vagy hogy az élet egyszerű...
-Luna
