Augusztus 19. Koncert volt. Lenah persze összekapart sötét szobám padlójáról és elrángatott, amiért azóta is hálás vagyok. Bár gazdagabb lettem egy jó kis megfázással, de megérte. Minden pillanatát élveztem. Vihar volt, esett és dörgött, azt hittem az egész koncertet lefújják, de nem tették. Legnagyobb szerencsémre. A banda elkezdett játszani, az eső meg csak szakadt, szakadt de már nem érdekelt. Az egész nem érdekelt, csak jól akartam érezni magam nélküle, és el akartam felejteni őt...azt hiszem sikerült. Éreztem, hogy valaki figyel. Jobbra néztem, egyenesen a hatalmas, barna szemeibe. Egy ismerős arcot pillantottam meg, Adam...régen mindig hazakísért, rengeteget beszéltünk, aztán..aztán sulit váltottam. Azt hittem már soha többet nem látom, de akkor ott állt a tömegben, és csak bámultuk egymást. Elmosolyodott, és megölelt. Istenem, mennyire hiányoztál-gondoltam magamban. A jéghideg eső arcomat áztatta, mindenem vizes volt, de ahogy megölelt, mintha helyreállt volna minden. Egész koncert alatt a derekamat fogta, együtt ordítottuk a számokat, és ugráltunk...azt kívántam bár soha ne lenne vége. De mint mindennek, annak a pillanatnak is vége kellett legyen. Ahogy a tömeg szétszéledt, egyre jobban fázni kezdtem, mire nemes egyszerűséggel levette a pulcsiját, és nekem adta. Nyilván a térdemig leért, de nem zavart. Hazakísért, persze kérte hogy maradjak, de nem lehetett. Az ajtó előtt megölelt, de nem akartam elengedni...soha. Mélyen beszívtam az illatát, majd mikor elengedett elmosolyodtam. Láttam rajta a hezitálást, az arcáról könnyen le tudtam olvasni, nem biztos benne, hogy jó ötlet. Kérdőn a szemembe nézett, mire lábujjhegyre álltam, a hajába túrtam, lehunytam a szemem és....és megcsókolt. A derekamnál fogva közelebb húzott magához, én a nyakát karoltam át...nem akartam elengedni. Ajkaink szétváltak, és csak néztünk egymás szemébe egy darabig...majd az ajtónak lökött, és csókolni kezdett. Kezét egyszerre éreztem mindenhol, mintha a testem minden pontját egyszerre simogatta volna. Leírhatatlan érzés volt.
-Luna
